Vers lányaimról

Én nem vagyok rendes apa. Kitárom néha a karomat, hogy beleszaladjatok, mint a tipegő kismadarak. Hogy megnézzem a szemeteket, de nevelni nem tudok, azt sem tudom megmondani, hányágúak a csillagok. Elügyetlenkedtem a halászatot, a délutáni sétát, az együtt töltött heteket elütöm, mint a tréfát, hogy ne vegyétek észre, mi lakik a szememben, hogy ebbe a gyermekszerelembe belebetegszem. Óvnálak titeket a villamostól, hogy ne szálljatok rá, mert elvisz benneteket valahová. Igazságtalanul óvlak másoktól is, pedig tőlem semmit sem kaptok, kezem csak ügyetlenül kezetek után kapkod. A kerti kiscsikótól is óvlak, idegen vagyok én, ahogy járok aktatáskával a város közepén, nem gondolok rátok aztán, pedig a Kisrita arca, mint a púderbabáké, ki van rakva a kirakatba, járok, járok, járkálok mozik és verandák között, ismeretlen arcok bőrlabdái mellett, magam is bliccelő iskolakölyök, s mikor éjjel hazatérek és végigfekszem az ágyon, kétségbeesve eszmélek, hogy van valakim a világon – ki jön az én házamba? kérditek majd reggel tőlem, s én állok a kapu előtt, kiben nincs jártányi erő sem.