Családi kör

Az asztalomnál hárman ülnek, egy vékony asszony s két gyerek, s nézik az arcomon a ráncot s a terítőn a kezemet. Csak nézzenek. Én vagyok, én, a testemre hősi bőr tapad, gallér és nyakkendő hurkolja két ér körül a nyakamat. Csak nézzetek. A homlokomra glória tánca nem lebeg, törjétek meg, aztán vegyétek idegörnyedő testemet. A zene szól. Miért ne szólna? A szomszédban pereg a dob. És tompított hangon bemondja a rádió, hogy meghalok. Együnk hát, emberek, fogyasszuk el ezt a barma vacsorát, merítsetek öblös kanállal, ez itt a nyak, ez itt a láb. Két nagy ujjat a lyukba dugva fütyül a kályhában a szél, köröskörül a tál, az asztal, a zsír, a pára, minden él. A rettentő üvegpohárban halálosan fehér a víz, hiányos papíróra lapján elfogy az óra, mind a tíz s csak áll magányos mutatója a számok fölött mereven és mindaz, ami énvelem volt egy, többé nem lesz egy velem. Az elmúlás kövér falatja egészen izzadt számhoz ér s a békességes nyúlvadasnak olyan az íze, mint a vér. Ide tegyétek hát kezemre kezeteket, már én magam se értem, ezen a világon hogy is lehetünk annyian?