En attendant la famille

 

 

 

 

Szüleink

Nincs borzalmasabb mint hogy nem emlékezünk
ifjú szüleinkre
öregek már mint a csirkék kiket levágnak
fejük kendőben előrelóg
szappanná vált arcuk mered a fullasztó délutánba
hörögnek mint a csirkék kiket levágnak
vagy az emeleti gangon ordítoznak hogy segítség!
meg akarjuk ölni őket – egy idegen
van a lakásban – mondják ránk és gyűlölködve
tűrik – vidd el a kezed – az áhított beöntést
ami végül is a plüss rekamiéra ömlik hogy föltöröljük
vagy habzsolva szürcsölik a levest fejüket
a tányér itatóvályújába lógatva mint a csirkék
kiket levágnak vagy arcunkba dobják életmentő
tablettáikat – edd meg te! – s mi az ágy alól
négykézláb halásszuk elő a kis fehér
korongokat hogy aztán összeszorított
szájukba nyomjuk míg öklendeznek
mint a csirkék ugráló torokkal kiket levágnak
vagy felöltözve mezitláb állnak a szőnyegen
arra várva hogy moziba vigyük őket tipegnek
mint a csirkék kiket levágnak vagy
combjukat emelőszerkezetbe akasztva csüngnek
az izzadt őszi délelőttben fejjel lefele
fölfüggesztve várják – fölül a plafon meg az ég –
hogy levágják őket mint a csirkét vagy vakon
tapogatózva araszolnak karmukkal egy villa
felé hogy óvatlan pillanatban az asztalon heverő
kézfejünkbe döfjék irtózatos erővel mondván
jaj bocsánat azt hittem hogy a sült hús vagy hófehér
áttetsző hálóingben álldogálnak a sűrűsödő
hóesésben összegubbaszkodva mint a csirkék
akiket végül is levágnak talán dalolnak is
elrezgő hanggal a fehér éjszakában míg gyönyörű
arcuk átszellemülten Isten homlokára néz…
Mindig öregek már korábban is negyven
meg ötvenévesek hajuk hull tokájuk
megereszkedik lábszárukon meg combjukon
kiütközik durván a fehér húsból a gubancos
vér csomós térképerezete mindig öregek
hasuk előredomborodik, ahogy beszorítják
egy nadrágszíj vagy szoknyaöv mögé mely
bemélyedve szeli ketté alhas-földgömbjüket
mindig öregek csókjuk nem üde a barlang
kénes szaga lebben szájuk elé délceg
testtartásuk összerogy a dohos nagykabát alatt
még ha táncolnak is mindig öregek izzadtan
támolyognak a földre omló lámpafény alatt amely már
kirajzolja dülledt árnyékukat a padló
kijelölt koporsó-négyszögén ordítozó
hangjuk a konyhában dobol dobhártyánk
lemezén kapkodó kézzel rakodnak a nyári
autóba is hogy le ne késsék
a vakációban halálukat…
Nem hisszük el hogy fiatalok voltak
nem hisszük el hogy szerelmesek voltak
nem hisszük el hogy gyönyörűek voltak
– nem láttuk őket csak vak fényképeken
matatunk válogatva hogy kivágva legszebb
tizenhat éves arcukat nyakunkba akasszuk
egy nosztalgikus és szecessziós medálban
súlyos aranyláncon mely lerántja fejünket
le le a porba sárba agyagba le a földig
hogy nedves szájjal megcsókoljuk őket.

 

 

 

Családfő

Gyermekeim
felnőnek az én játékosságom nélkül,
fogócskám nélkül, mert csak ülök mereven
az asztal előtt hiába bolondoznak velem,
Rita fintort vág, simogatja szőrös arcom,
csíkos kötényben van, golyót tesz a kezembe,
hogy azzal játsszam,
felnőnek hangulataim nélkül, mint üres erszényt
mutogatom nekik a kezemet,
jaj, kik vagyunk mi, család, ennyi ember,
ülök az asztali széknél, mint egy biciklin
és hajtom magam, kapkodom a kormányt,
út, út, köd, fák, megcsuszamlás,
elsuhanok mellettük, marcona versenyző,
integetnek a falu palánkkerítései mellől,
hajtom magamat befelé önmagam útvesztőin.

 

 

 

Folyóvíz

Hátán hurcolt, mint a medve,
meggörbedve, meggebedve,
azt dúdolta-énekelte:
sok lányomat által viszem
ezen a csúfságos vizen,
akármilyen mély a medre.

 

 

 

Családi kör

Az asztalomnál hárman ülnek,
egy vékony asszony s két gyerek,
s nézik az arcomon a ráncot
s a terítőn a kezemet.
Csak nézzenek. Én vagyok, én, a
testemre hősi bőr tapad,
gallér és nyakkendő hurkolja
két ér körül a nyakamat.
Csak nézzetek. A homlokomra
glória tánca nem lebeg,
törjétek meg, aztán vegyétek
idegörnyedő testemet.
A zene szól. Miért ne szólna?
A szomszédban pereg a dob.
És tompított hangon bemondja
a rádió, hogy meghalok.
Együnk hát, emberek, fogyasszuk
el ezt a barma vacsorát,
merítsetek öblös kanállal,
ez itt a nyak, ez itt a láb.
Két nagy ujjat a lyukba dugva
fütyül a kályhában a szél,
köröskörül a tál, az asztal,
a zsír, a pára, minden él.
A rettentő üvegpohárban
halálosan fehér a víz,
hiányos papíróra lapján
elfogy az óra, mind a tíz
s csak áll magányos mutatója
a számok fölött mereven
és mindaz, ami énvelem volt
egy, többé nem lesz egy velem.
Az elmúlás kövér falatja
egészen izzadt számhoz ér
s a békességes nyúlvadasnak
olyan az íze, mint a vér.
Ide tegyétek hát kezemre
kezeteket, már én magam
se értem, ezen a világon
hogy is lehetünk annyian?

 

 

 

Vers lányaimról

Én nem vagyok rendes apa.
Kitárom néha a karomat,
hogy beleszaladjatok,
mint a tipegő kismadarak.
Hogy megnézzem a szemeteket,
de nevelni nem tudok,
azt sem tudom megmondani,
hányágúak a csillagok.
Elügyetlenkedtem a halászatot,
a délutáni sétát,
az együtt töltött heteket
elütöm, mint a tréfát,
hogy ne vegyétek észre,
mi lakik a szememben,
hogy ebbe a gyermekszerelembe
belebetegszem.
Óvnálak titeket a villamostól,
hogy ne szálljatok rá,
mert elvisz benneteket
valahová.
Igazságtalanul óvlak másoktól is,
pedig tőlem semmit sem kaptok,
kezem csak ügyetlenül
kezetek után kapkod.
A kerti kiscsikótól is óvlak,
idegen vagyok én,
ahogy járok aktatáskával
a város közepén,
nem gondolok rátok aztán,
pedig a Kisrita arca,
mint a púderbabáké,
ki van rakva a kirakatba,
járok, járok, járkálok
mozik és verandák között,
ismeretlen arcok bőrlabdái mellett,
magam is bliccelő iskolakölyök,
s mikor éjjel hazatérek
és végigfekszem az ágyon,
kétségbeesve eszmélek,
hogy van valakim a világon –
ki jön az én házamba?
kérditek majd reggel tőlem,
s én állok a kapu előtt,
kiben nincs jártányi erő sem.

 

 

 

Altató II.

Ha becsukjuk az ajtót és egyedül maradsz,
sírás és düh fojtogat.
Úgy ülsz az ágyban, mint egy gömböc, lógóarcu árva
a szoba és ágy börtönébe zárva,
kis kezed a szemednél motoz,
görbül a szád a fokozatos
erőfeszítéstől, hogy ne sírj.
Sötét van, a párna a homlokodig ér,
úgy érzem, elhagytalak, szerencsétlen lettél, ostoba,
rád hull a rolló ijesztő rács-sora,
elárultalak a szobával, nevedre faragott bottal, az arany légyfogóval,
félrevezettelek a Rita-mogyoróval,
védettséget mímeltem, játékkockával dobtam
neked hatot, bebugyoláltalak puha sárga takaróba,
pedig kiabálnom kellene: lásd, nézd, vannak kísértetek,
nézd, ott a szekrény szélén egy ruha nagy teste mered,
ordítanom kéne, hogy vigyázz, remegj, ne aludj,
nem a pihenés kell, a kis egészség, nem a bezárt vaskapuk,
ordítanom kell, te hároméves ember,
vigyázz, tele van a világ összetört fiolával, ruzzsal, bedőlt pékműhelyekkel,
a szoba süllyed és recseg a fűzfa, foszlik a virág,
kicsi lány, ne aludj, nézz az arcába legalább
a rémeknek a vánkoson, az üveges madaraknak,
az ijesztő ceruzáknak, bősz mintájú falaknak,
vigyázz, félj, ijedezz, pusztulj, kapard a helyed.
Én nem segíthetek.

 

 

 

Falovacska

(Trudinak)

 
Reggelente már nem akarta
az ablakot, a mennyezetet,
az alvó arcú rádiót,
a takarót, mi széthevert,
az üres cipók vályúját,
a székek szálkás léceit,
olyan volt a szoba körös-
körül, mint mikor szétverik,
nem akarta az óraláncot
a börtönből való, kicsi
órán, a lánynak álkiáltott,
ha nem hallgat el, szétveri
de az csak énekelt, gyötörten,
fejhangon, belelovalta
magát a dalba, egyre fújta
mondókáját, hogy „falovacska…”
Nem bírta el a csáklya-forma
csillár égető fényeit,
olyan volt a feje már napok
óta, mint mikor szétverik,
ivott, aludt, ült, elfeküdt,
vastag pizsamája zsebébe
süllyesztette ökleit, s ha
valaki átjött, nem állt félre,
csalánként égett a szeme,
mintha szerelem volna rajta,
aztán maga maradt motyogva,
hívtalak, hívtalak, falovacska.

 

 

 

Feleségemnek

Feleségemnek arca van, meg keze is, meg lába is,
mindez valóság, jól tudom, de látszat is, de látszat is.
Van szeme is, mert néz vele, meg lát vele, meg fog vele,
testi valóság kényszere, ez az ő bűvös ereje.
Ujjongok, hogyhát ennyi van, ez ő maga, ez ő maga,
szeretni való teste van, meg hajlama, meg hajlama.
Fölhajt az éj így engem is, mint a vadat, mint a vadat,
találkozunk a hús fölött s a hús alatt, a hús alatt.
Szerelmes párom egyszeri, kitárt alak, bezárt alak,
hogy ilyen anyag, forma légy, de vártalak, de vártalak.
Úgy előáll a lét falán s a szívemen, a szívemen,
megjelenik mint régi kép, világosan és hirtelen.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]