Szüleink
| Nincs borzalmasabb mint hogy nem emlékezünk |
| öregek már mint a csirkék kiket levágnak |
| szappanná vált arcuk mered a fullasztó délutánba |
| hörögnek mint a csirkék kiket levágnak |
| vagy az emeleti gangon ordítoznak hogy segítség! |
| meg akarjuk ölni őket – egy idegen |
| van a lakásban – mondják ránk és gyűlölködve |
| tűrik – vidd el a kezed – az áhított beöntést |
| ami végül is a plüss rekamiéra ömlik hogy föltöröljük |
| vagy habzsolva szürcsölik a levest fejüket |
| a tányér itatóvályújába lógatva mint a csirkék |
| kiket levágnak vagy arcunkba dobják életmentő |
| tablettáikat – edd meg te! – s mi az ágy alól |
| négykézláb halásszuk elő a kis fehér |
| korongokat hogy aztán összeszorított |
| szájukba nyomjuk míg öklendeznek |
| mint a csirkék ugráló torokkal kiket levágnak |
| vagy felöltözve mezitláb állnak a szőnyegen |
| arra várva hogy moziba vigyük őket tipegnek |
| mint a csirkék kiket levágnak vagy |
| combjukat emelőszerkezetbe akasztva csüngnek |
| az izzadt őszi délelőttben fejjel lefele |
| fölfüggesztve várják – fölül a plafon meg az ég – |
| hogy levágják őket mint a csirkét vagy vakon |
| tapogatózva araszolnak karmukkal egy villa |
| felé hogy óvatlan pillanatban az asztalon heverő |
| kézfejünkbe döfjék irtózatos erővel mondván |
| jaj bocsánat azt hittem hogy a sült hús vagy hófehér |
| áttetsző hálóingben álldogálnak a sűrűsödő |
| hóesésben összegubbaszkodva mint a csirkék |
| akiket végül is levágnak talán dalolnak is |
| elrezgő hanggal a fehér éjszakában míg gyönyörű |
| arcuk átszellemülten Isten homlokára néz… |
|
| Mindig öregek már korábban is negyven |
| meg ötvenévesek hajuk hull tokájuk |
| megereszkedik lábszárukon meg combjukon |
| kiütközik durván a fehér húsból a gubancos |
| vér csomós térképerezete mindig öregek |
| hasuk előredomborodik, ahogy beszorítják |
| egy nadrágszíj vagy szoknyaöv mögé mely |
| bemélyedve szeli ketté alhas-földgömbjüket |
| mindig öregek csókjuk nem üde a barlang |
| kénes szaga lebben szájuk elé délceg |
| testtartásuk összerogy a dohos nagykabát alatt |
| még ha táncolnak is mindig öregek izzadtan |
| támolyognak a földre omló lámpafény alatt amely már |
| kirajzolja dülledt árnyékukat a padló |
| kijelölt koporsó-négyszögén ordítozó |
| hangjuk a konyhában dobol dobhártyánk |
| lemezén kapkodó kézzel rakodnak a nyári |
| autóba is hogy le ne késsék |
|
| Nem hisszük el hogy fiatalok voltak |
| nem hisszük el hogy szerelmesek voltak |
| nem hisszük el hogy gyönyörűek voltak |
| – nem láttuk őket csak vak fényképeken |
| matatunk válogatva hogy kivágva legszebb |
| tizenhat éves arcukat nyakunkba akasszuk |
| egy nosztalgikus és szecessziós medálban |
| súlyos aranyláncon mely lerántja fejünket |
| le le a porba sárba agyagba le a földig |
| hogy nedves szájjal megcsókoljuk őket. |
|
|
Családfő
| felnőnek az én játékosságom nélkül, |
| fogócskám nélkül, mert csak ülök mereven |
| az asztal előtt hiába bolondoznak velem, |
| Rita fintort vág, simogatja szőrös arcom, |
| csíkos kötényben van, golyót tesz a kezembe, |
| felnőnek hangulataim nélkül, mint üres erszényt |
| mutogatom nekik a kezemet, |
| jaj, kik vagyunk mi, család, ennyi ember, |
| ülök az asztali széknél, mint egy biciklin |
| és hajtom magam, kapkodom a kormányt, |
| út, út, köd, fák, megcsuszamlás, |
| elsuhanok mellettük, marcona versenyző, |
| integetnek a falu palánkkerítései mellől, |
| hajtom magamat befelé önmagam útvesztőin. |
|
Folyóvíz
| Hátán hurcolt, mint a medve, |
| sok lányomat által viszem |
|
Családi kör
| Az asztalomnál hárman ülnek, |
| egy vékony asszony s két gyerek, |
| s nézik az arcomon a ráncot |
|
| Csak nézzenek. Én vagyok, én, a |
| gallér és nyakkendő hurkolja |
|
| Csak nézzetek. A homlokomra |
| törjétek meg, aztán vegyétek |
|
| A zene szól. Miért ne szólna? |
| A szomszédban pereg a dob. |
| És tompított hangon bemondja |
|
| Együnk hát, emberek, fogyasszuk |
| merítsetek öblös kanállal, |
| ez itt a nyak, ez itt a láb. |
|
| Két nagy ujjat a lyukba dugva |
| fütyül a kályhában a szél, |
| köröskörül a tál, az asztal, |
| a zsír, a pára, minden él. |
|
| elfogy az óra, mind a tíz |
|
| s csak áll magányos mutatója |
| és mindaz, ami énvelem volt |
| egy, többé nem lesz egy velem. |
|
| egészen izzadt számhoz ér |
| s a békességes nyúlvadasnak |
| olyan az íze, mint a vér. |
|
| hogy is lehetünk annyian? |
|
|
Vers lányaimról
| Én nem vagyok rendes apa. |
| mint a tipegő kismadarak. |
|
| Hogy megnézzem a szemeteket, |
| azt sem tudom megmondani, |
|
| Elügyetlenkedtem a halászatot, |
| az együtt töltött heteket |
|
| hogy ebbe a gyermekszerelembe |
|
| Óvnálak titeket a villamostól, |
|
| Igazságtalanul óvlak másoktól is, |
| pedig tőlem semmit sem kaptok, |
|
| A kerti kiscsikótól is óvlak, |
|
| nem gondolok rátok aztán, |
| ki van rakva a kirakatba, |
|
| mozik és verandák között, |
| ismeretlen arcok bőrlabdái mellett, |
| magam is bliccelő iskolakölyök, |
|
| és végigfekszem az ágyon, |
| hogy van valakim a világon – |
|
| kérditek majd reggel tőlem, |
| kiben nincs jártányi erő sem. |
|
|
Altató II.
| Ha becsukjuk az ajtót és egyedül maradsz, |
|
| Úgy ülsz az ágyban, mint egy gömböc, lógóarcu árva |
| a szoba és ágy börtönébe zárva, |
|
| kis kezed a szemednél motoz, |
| görbül a szád a fokozatos |
|
| erőfeszítéstől, hogy ne sírj. |
| Sötét van, a párna a homlokodig ér, |
|
| úgy érzem, elhagytalak, szerencsétlen lettél, ostoba, |
| rád hull a rolló ijesztő rács-sora, |
|
| elárultalak a szobával, nevedre faragott bottal, az arany légyfogóval, |
| félrevezettelek a Rita-mogyoróval, |
|
| védettséget mímeltem, játékkockával dobtam |
| neked hatot, bebugyoláltalak puha sárga takaróba, |
|
| pedig kiabálnom kellene: lásd, nézd, vannak kísértetek, |
| nézd, ott a szekrény szélén egy ruha nagy teste mered, |
|
| ordítanom kéne, hogy vigyázz, remegj, ne aludj, |
| nem a pihenés kell, a kis egészség, nem a bezárt vaskapuk, |
|
| ordítanom kell, te hároméves ember, |
| vigyázz, tele van a világ összetört fiolával, ruzzsal, bedőlt pékműhelyekkel, |
|
| a szoba süllyed és recseg a fűzfa, foszlik a virág, |
| kicsi lány, ne aludj, nézz az arcába legalább |
|
| a rémeknek a vánkoson, az üveges madaraknak, |
| az ijesztő ceruzáknak, bősz mintájú falaknak, |
|
| vigyázz, félj, ijedezz, pusztulj, kapard a helyed. |
|
|
Falovacska
|
(Trudinak)
| Reggelente már nem akarta |
| az ablakot, a mennyezetet, |
| a takarót, mi széthevert, |
| olyan volt a szoba körös- |
| körül, mint mikor szétverik, |
| órán, a lánynak álkiáltott, |
| ha nem hallgat el, szétveri |
| de az csak énekelt, gyötörten, |
| magát a dalba, egyre fújta |
| mondókáját, hogy „falovacska…” |
| Nem bírta el a csáklya-forma |
| olyan volt a feje már napok |
| óta, mint mikor szétverik, |
| ivott, aludt, ült, elfeküdt, |
| süllyesztette ökleit, s ha |
| valaki átjött, nem állt félre, |
| csalánként égett a szeme, |
| mintha szerelem volna rajta, |
| aztán maga maradt motyogva, |
| hívtalak, hívtalak, falovacska. |
|
Feleségemnek
| Feleségemnek arca van, meg keze is, meg lába is, |
| mindez valóság, jól tudom, de látszat is, de látszat is. |
| Van szeme is, mert néz vele, meg lát vele, meg fog vele, |
| testi valóság kényszere, ez az ő bűvös ereje. |
|
| Ujjongok, hogyhát ennyi van, ez ő maga, ez ő maga, |
| szeretni való teste van, meg hajlama, meg hajlama. |
| Fölhajt az éj így engem is, mint a vadat, mint a vadat, |
| találkozunk a hús fölött s a hús alatt, a hús alatt. |
|
| Szerelmes párom egyszeri, kitárt alak, bezárt alak, |
| hogy ilyen anyag, forma légy, de vártalak, de vártalak. |
| Úgy előáll a lét falán s a szívemen, a szívemen, |
| megjelenik mint régi kép, világosan és hirtelen. |
|
|
|