Lovasok

Már nem állunk meg semmi utcakőnél
már nem látjuk meg a bartalzsuzsákat
nincs nappal se éjszaka csak rohanunk
föltépett idegekkel arany városok
gimnazistalányos izzó délelőttjein
pillanatnyi fuldokló napsütésben
fogjuk arany sisakunkat fejünkön
hogy le ne röpüljön a vágtatásban
hová röpít ezersörényű ló
nem a lovas vagyunk – árnyéka a lovasnak
csizmánk a száguldásban elveszett
mezítláb sarkantyúzzuk a lovat
ingünk a szélben röpül el
combunkon fölhasadt a nadrág
belerohanunk az üveges kirakatba
tovább törünk átgázolunk vakon
nemzedékhallottaink tetemén
amíg mögöttünk kengyel és gatyaszár
– mert rabolni jöttünk életélvezet
kantárján rángattuk a lovainkat
földúlt kolostorok és meztelen apácák
riadoznak mögöttünk – csak futunk
kidőlt poharakból szürcsöljük a bort
tátongva mint a véredények
agyonégett keresztek kormosodnak
mögöttünk a hárfázó szélben
míg űzzük ezerfejű lovainkat
– hová hová – csak rohanunk
már nincsenek kíváncsi városok
és nagykaréjú folyamok csak egyre
nyakon vert lovak alattunk és a gyep
kiég porig a lóláb verte táj
romokat ugratunk át fülzúgásig
harsogó rongytépő viharban
senki se jön velünk – előre
mindig előre – ez az egy marad
a megfordíthatatlan rohanásban
már nincs szemünk – kvarcéles por fedi
hogy szúrása agyunkba ég
a bőrt letépi arcunkról a szél
csontunk üli meg már csak a lovat
már nem marad meg semmi csak a ló
csak dobogása horka-hörkenése
csatakos teste elrugaszkodott
láblüktetése – előre előre
a menekülő füveken
önmagunk gerjesztette mellkasi
szívrobbanásban lovak gabalyodott
lábdobajában előre előre
már magunk is a ló vagyunk
s észre sem vesszük hogy nem nyíl-iránt
futunk hanem menekülünk…
Levágott füllel kiszúrt szemekkel
térünk meg elveszített otthonunkba
hazát istent keresni miközben
fejfákra vésték már sötét nevünket
Asszonyunk kijő előnkbe
azt mondja vitéz nem tudom ki vagy
A gyerekek is összegyűlnek
ásóval állnak egy gödör körül
kalapjuk leveszik ahogy motyogják:
már megástuk hatalmas sírodat.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]