Utasok
A villamos árnyéka fut az úton |
és levegőnyi, könnyű emberek |
kuksolnak benne és mint sárga húron |
a hang, a szájuk széle megremeg. |
|
Utaznak, világtalan verebek. |
S a fákon áttört tűz-csapolta hellyel, |
fényes itallal és árnyék kehellyel |
|
A hosszú kocsisorok ritmusára |
sötét fejük révülten imbolyog |
és útra kelnek, mint Jézus szavára |
az árnyékolt szívű apostolok. |
|
Eleve el van rendelve az út, |
lábatlanul suhannak át a téren, |
s úgy bólogatnak, mintha értenék fenn |
a csöndet vagy az égiháborút. |
|
A színeiket elmarta a lúg, |
most mindnyájan feketék és fehérek |
és mire az utak végére érnek, |
fejük keményebb, arcuk szigorúbb. |
|
De elhúzódik útjukból a nap, |
s mint részes gabona, megfeleződnek, |
némelyek vaksi fekhelyükre dőlnek, |
|
|
|