Ősz

Ősz van, ősznek kell lenni. A baldachinos ágyakon – jaj, nincsenek is baldachinos ágyak! – selyemhálóinges vagy áttetsző krisztinába bujtatott lányok hevernek elalélt lábakkal. Ilyenkor kivégzik az aradi vértanúkat – jaj, nincs is Arad! – a lejtőn drótsövények futnak haza, haza – jaj, nincs is haza! – csak egy kis ősz van, zacskóban árulják a piros-fehér-zöld színű fejtettbabot. Zsidókat visznek el. – Jaj, nincsenek is zsidók! – szőrös mellükre sárga csillagot tűznek a puszta bőrbe, vagonheringekként zuhannak ki a meztelen peronra, ha meghaltak. Ilyenkor születtek a lányaim babaarccal, fekete üstökkel, kapálózva, Apám – jaj, nincs is apám, meghalt! – széles mosollyal tapsikolt nekik, míg megdermedt – október huszonnyolcadikán – a koporsóban. Isten, aki megteremtette a világot – jaj, nincs is Isten, azt mondják, nem lehet! – végignézett könyörületesen a világon s leküldte egyfiát, a Szűzben már nagyon érett a fiú, hogy szalma közé a jászolba kiejtse. Ilyenkor hagyom el, akik szeretnek, ilyenkor szeretem meg, akiket elhagyok – jaj, én sem vagyok! – csak ősz, bizonyos ősz, megföllebbezhetetlen, és látom, mivé kellett volna lennem a lehető történelemben – jaj, nincs is történelem! – csak ősz van, szabályos ősz, csak haza van, csak baldachinos ágy, csak apa van, csak általunk is üldözött zsidó család, csak Isten van meg vértanúk meg szájcsókok meg háborúk és babaarcú gyerekek ismétlődő októberek, csak életemmel egyidős rémület van, meg ősz, meg ősz…