Megfojtott orchidea

(J. E. festőnő halálára)

 
Vádolom a mezőn a füvet
vádolom mit a szemüveg
átenged fényt a felület
szikrázását a magánéletet
vádolom Buddha arcát
a gyerekmackók mancsát
a babafejek üvegszemeit
lehettek volna kedvesebbek is
vádolom szerelmes férjedet
és elgyávuló szerelmeidet
a hökkenőket és a meghalókat
kik fejjel mentek a holdnak
vádolom a reálisakat
kik azt mondják hagyjuk a másikat
majd meggyógyul majd meghal
valami ál-vigasszal
Vádolom apád liftben lezuhant
testét a budai galamb
turbékolását hogy majd felrepül
veled de itthagyott egyedül
Vádolom összes rokonaidat
kiknek dicsőség voltál vagy adat
a házmestert ki packázott ha éjfél
után a gangon álltál – és féltél
Vádolom bátyádat holt nővéredet
az egész tönkrement természetet
az elvirágzó barackfákat
és amit ont ez a század:
a bűzt az oxigénhiányt
a megfojtott orchideát
vádolom a megbicsakló szólamot
a fuvolán – mert te vagy ott –
és a kezedből kiesett
arany festésű ecsetet
az egész megvetemedett
pszichopata világegyetemet
Szerbia tengerpartjait
hol őrültvörös nap vakít
hol boldog voltál egy napig
vagy három napig négy napig
Vádolom gyermeked aki
„szeretlek” – ezt kimondani
nem bírta inkább sírva
táncolt a hajnalpírra
Vádolom magamat vasárnap
hogy nem hívtalak vissza másnap
kilencszer tízszer visszahívtalak
de a tizedik halál maradt
Vádolom a mezőn a füvet
hogy meg bír élni nélküled
Vádolom a vasárnapot
s az Istent aki elhagyott.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]