En attendant l’ami

 

 

 

 

Megfojtott orchidea

(J. E. festőnő halálára)

 
Vádolom a mezőn a füvet
vádolom mit a szemüveg
átenged fényt a felület
szikrázását a magánéletet
vádolom Buddha arcát
a gyerekmackók mancsát
a babafejek üvegszemeit
lehettek volna kedvesebbek is
vádolom szerelmes férjedet
és elgyávuló szerelmeidet
a hökkenőket és a meghalókat
kik fejjel mentek a holdnak
vádolom a reálisakat
kik azt mondják hagyjuk a másikat
majd meggyógyul majd meghal
valami ál-vigasszal
Vádolom apád liftben lezuhant
testét a budai galamb
turbékolását hogy majd felrepül
veled de itthagyott egyedül
Vádolom összes rokonaidat
kiknek dicsőség voltál vagy adat
a házmestert ki packázott ha éjfél
után a gangon álltál – és féltél
Vádolom bátyádat holt nővéredet
az egész tönkrement természetet
az elvirágzó barackfákat
és amit ont ez a század:
a bűzt az oxigénhiányt
a megfojtott orchideát
vádolom a megbicsakló szólamot
a fuvolán – mert te vagy ott –
és a kezedből kiesett
arany festésű ecsetet
az egész megvetemedett
pszichopata világegyetemet
Szerbia tengerpartjait
hol őrültvörös nap vakít
hol boldog voltál egy napig
vagy három napig négy napig
Vádolom gyermeked aki
„szeretlek” – ezt kimondani
nem bírta inkább sírva
táncolt a hajnalpírra
Vádolom magamat vasárnap
hogy nem hívtalak vissza másnap
kilencszer tízszer visszahívtalak
de a tizedik halál maradt
Vádolom a mezőn a füvet
hogy meg bír élni nélküled
Vádolom a vasárnapot
s az Istent aki elhagyott.

 

 

 

Otthon

Az otthon rejtélyes fogalom.
Gyűlölöd, ha van, ha nincs – beleőrülsz.
Tulajdonképpen semmi köze sincs szeretteidhez, emberekhez.
Csak a tárgyak katasztrofális biztonságát jelenti.
A szék, a spájzajtó, a halálosan biztos lámpakapcsoló.
A tárgyak rendje. Mint a vaknak – végigtapogatni rajta.
A sótartó nyolcszögű alakja, az éjszakai tojásrántottához,
a szekrény megbabonázó nyikorgása.
Lebecsüljük a tárgyakat. Pedig a tárgyak élnek. Általunk.
Hogy megérintjük őket, ezeregyszer megérintjük őket s
így részeinkké avatjuk.
Belénk jönnek, mint szent Sebestyénbe a végzetes tollak.
Az otthon – cella.
Rabságod menhelye.
Magányos misék fojtogató áhítata.
Lehetnek benne tizen is – egyedül vagy – ez az otthon.
Mert az otthon a dió-lélek belseje, belsejed belseje.
Az Isten sem ér be rajtad kívül.
Aztán átjárják.
Aztán azt építik.
Rakják, mint a fészket, óvják, mint a fürdőmedencét.
Csak nem lehet benne lakni, nem lehet benne úszni.
Csak faltól falig.
Az amerikai kékmedencék ragyognak az izzó film-napban,
de vagy nem úszik benne senki, vagy belefúl.
Vagy belefojtják.
Mikor éjszaka fölkelsz, hogy vizet igyál, vagy eressz,
végigtapogatod a sötétben a rücskös falat
vagy sikoltóan sima tapétát – ez az otthon.
Ha innen el kell menned – meg vagy rémülve.
Hová?
Pedig csak egy más lakás kilincsének a rezét kellene megszoknod.
De te szorítod a régi kilincset, rátapad a kezedre,
ráég a kezedre, de te csak szorítod, pedig tudod,
az ajtó nem vezet sehova.
Megfeketült szobákba vezet,
hol hanyatt fekszenek halott emberek-szeretők.
De te szorítod a kilincset.
Ahelyett, hogy kirugnád az ajtót sarkostól
s egy indokolatlanul nagy rohammal,
tüdőszakadásig kirohannál a mezőre,
ahol az Isten ragyogása tölti be a teret…

 

 

 

Szenvedni kell

Szenvedni kell mindenkinek,
ha kertbe jár, ha moziba,
a fényes rózsafák közé,
ha kicsi, ha nagy a baja.
Sűrű a könny, mi hullik az
asszony szeméből, hogy urát
bevárja, amíg hazajön
és megeszi a vacsorát.
A lánygyerek is szenved egy
lehetetlen-szép férfiért,
a nagyanya, ki tepsiben
süti csomósra meg a vért,
hogy egye meg, ki megeszi
az állatok fájdalmait,
s az öreg is, ki csöndben ül
a sarokban és nem eszik,
a kisfiú, ki elszalad
guruló labdája elől,
befut a vastükrös, vörös
szobába és az ágyra dől,
és sír és sír, mert sírni kell
valamiért, vinnyogva, nagy
csuklások közt, vagy csöndesen,
amíg a szeméből könny fakad.
De bátor az, sőt vakmerő,
a hős, aki maga meri
a színes kavicsok közül
a szenvedést választani.

 

 

 

Költemény

Emberi csoda – nem lehet
fölfogni a költészetet
csak írják írják ezerszeresen
tökéletesen fölöslegesen
az egyik elsuhan a másik megmarad
emennek szárnya van a másik fadarab
Csak sír a sors mint vizes fa a tűzben
nyöszörögve végtelen egyszerűen
hátrahúzódik magában a lány
sárgatéglás iskola udvarán
és senki sincs ki megérintené
s kivezetné az emberek elé
Anya-apa Ma volt a gyászmiséjük
Tizenöt éve fűt és fát ígértünk
ma már a park sincs meg nemhogy a ház
és szétrepült a tér akár a robbanás
az ablakokban senki sem lakik
állunk alakoskodva hajnalig
Elhullámzik a Balaton
előlünk lassan monoton
és nem marad a tómeder
alján egy rebbenésnyi hely
és nem marad egy fadarab
a kéküvegű víz alatt
A ház végében áll a régi pajta
az égi üdvösségtől eltakarva
de itt tanyáznak lassan vészesen
a költemények valami lesen
az egyik ittmarad amannak szárnya van
az egyik megmarad a másik elsuhan…

 

 

 

Nyár

Mint asztalon a sárga tál,
itt van a nyár, itt van a nyár.
Színültig rakva, gazdagon
beérő méreg, egy halom
virág, gomolyog, mint a füst
az illata, arany, ezüst.
Üvegpohár, hasadt gyümölcs,
Gauguin-csendélet, árva, bölcs.
És ikrasúlyú, sűrű méz,
azt hiszem ennyi az egész.
S külön kupacban egymaga,
a tűz, a víz, a réz, a fa.

 

 

 

Ősz

Ősz van, ősznek kell lenni.
A baldachinos ágyakon
– jaj, nincsenek is baldachinos ágyak! –
selyemhálóinges vagy áttetsző krisztinába bujtatott
lányok hevernek elalélt lábakkal.
Ilyenkor kivégzik az aradi vértanúkat
– jaj, nincs is Arad! –
a lejtőn drótsövények futnak
haza, haza – jaj, nincs is haza! –
csak egy kis ősz van, zacskóban árulják
a piros-fehér-zöld színű fejtettbabot.
Zsidókat visznek el.
– Jaj, nincsenek is zsidók! –
szőrös mellükre sárga csillagot tűznek a puszta bőrbe,
vagonheringekként zuhannak ki a meztelen peronra,
ha meghaltak.
Ilyenkor születtek a lányaim
babaarccal, fekete üstökkel, kapálózva,
Apám
– jaj, nincs is apám, meghalt! –
széles mosollyal tapsikolt nekik,
míg megdermedt
– október huszonnyolcadikán –
a koporsóban.
Isten, aki megteremtette a világot
– jaj, nincs is Isten, azt mondják, nem lehet! –
végignézett könyörületesen a világon
s leküldte egyfiát,
a Szűzben már nagyon érett a fiú,
hogy szalma közé a jászolba kiejtse.
Ilyenkor hagyom el, akik szeretnek,
ilyenkor szeretem meg, akiket elhagyok
– jaj, én sem vagyok! –
csak ősz, bizonyos ősz, megföllebbezhetetlen,
és látom, mivé kellett volna lennem
a lehető történelemben
– jaj, nincs is történelem! –
csak ősz van, szabályos ősz,
csak haza van, csak baldachinos ágy,
csak apa van, csak általunk is üldözött zsidó család,
csak Isten van meg vértanúk
meg szájcsókok meg háborúk
és babaarcú gyerekek
ismétlődő októberek,
csak életemmel egyidős
rémület van, meg ősz, meg ősz…

 

 

 

Utasok

A villamos árnyéka fut az úton
és levegőnyi, könnyű emberek
kuksolnak benne és mint sárga húron
a hang, a szájuk széle megremeg.
Utaznak, világtalan verebek.
S a fákon áttört tűz-csapolta hellyel,
fényes itallal és árnyék kehellyel
ültükben megelégszenek.
A hosszú kocsisorok ritmusára
sötét fejük révülten imbolyog
és útra kelnek, mint Jézus szavára
az árnyékolt szívű apostolok.
Eleve el van rendelve az út,
lábatlanul suhannak át a téren,
s úgy bólogatnak, mintha értenék fenn
a csöndet vagy az égiháborút.
A színeiket elmarta a lúg,
most mindnyájan feketék és fehérek
és mire az utak végére érnek,
fejük keményebb, arcuk szigorúbb.
De elhúzódik útjukból a nap,
s mint részes gabona, megfeleződnek,
némelyek vaksi fekhelyükre dőlnek,
némelyek égbe szállanak.

 

 

 

Szeptember 4

Sziklavégről a szarkaláb
még az utak elébe vág,
zörögve nő, zajosan. Rendes
lélekkel lát a küzdelemhez.
A kertekben öreganyó van,
zörög a mák a mákgubókban,
szél rázza őket, meglehet,
vékonydongájú hangszerek.
Szertartás lesz. Fekete Márták
felpeckelik a pókok száját,
harangot kongatnak a réten,
a keszkenő repes keményen.
Jelzik a sötét ünnepet,
fű éle szól, kő-dob pereg,
a dália, a dáliák
véresek, mint a kisbabák.
Repes a rózsaszínű kedves,
törleszkedik a fekhelyemhez,
szemét bevonja majd a fátyol,
tud már a boldogtalanságról.
Mi ez? A kazlak összeesnek,
nem bírják el a légi terhet,
fogy az arany a napsugárban,
de nyár van még. Még mindig nyár van.
A csősz bólint – lopják az erdőt
falusi gyerkőcök, kerek nők.
Hervad a lomb, mint színes kártya.
Ősz lesz. Van róla tudomása.

 

 

 

Hála

Fejszés Jánosnak

 
A hitet másoktól szereztem
mint égig érő ablakot
akik látták magukat bennem
azoknak én csillag vagyok
én viszont nekik köszönhettem
az egész égboltozatot.

 

 

 

Lovasok

Már nem állunk meg semmi utcakőnél
már nem látjuk meg a bartalzsuzsákat
nincs nappal se éjszaka csak rohanunk
föltépett idegekkel arany városok
gimnazistalányos izzó délelőttjein
pillanatnyi fuldokló napsütésben
fogjuk arany sisakunkat fejünkön
hogy le ne röpüljön a vágtatásban
hová röpít ezersörényű ló
nem a lovas vagyunk – árnyéka a lovasnak
csizmánk a száguldásban elveszett
mezítláb sarkantyúzzuk a lovat
ingünk a szélben röpül el
combunkon fölhasadt a nadrág
belerohanunk az üveges kirakatba
tovább törünk átgázolunk vakon
nemzedékhallottaink tetemén
amíg mögöttünk kengyel és gatyaszár
– mert rabolni jöttünk életélvezet
kantárján rángattuk a lovainkat
földúlt kolostorok és meztelen apácák
riadoznak mögöttünk – csak futunk
kidőlt poharakból szürcsöljük a bort
tátongva mint a véredények
agyonégett keresztek kormosodnak
mögöttünk a hárfázó szélben
míg űzzük ezerfejű lovainkat
– hová hová – csak rohanunk
már nincsenek kíváncsi városok
és nagykaréjú folyamok csak egyre
nyakon vert lovak alattunk és a gyep
kiég porig a lóláb verte táj
romokat ugratunk át fülzúgásig
harsogó rongytépő viharban
senki se jön velünk – előre
mindig előre – ez az egy marad
a megfordíthatatlan rohanásban
már nincs szemünk – kvarcéles por fedi
hogy szúrása agyunkba ég
a bőrt letépi arcunkról a szél
csontunk üli meg már csak a lovat
már nem marad meg semmi csak a ló
csak dobogása horka-hörkenése
csatakos teste elrugaszkodott
láblüktetése – előre előre
a menekülő füveken
önmagunk gerjesztette mellkasi
szívrobbanásban lovak gabalyodott
lábdobajában előre előre
már magunk is a ló vagyunk
s észre sem vesszük hogy nem nyíl-iránt
futunk hanem menekülünk…
Levágott füllel kiszúrt szemekkel
térünk meg elveszített otthonunkba
hazát istent keresni miközben
fejfákra vésték már sötét nevünket
Asszonyunk kijő előnkbe
azt mondja vitéz nem tudom ki vagy
A gyerekek is összegyűlnek
ásóval állnak egy gödör körül
kalapjuk leveszik ahogy motyogják:
már megástuk hatalmas sírodat.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]