Megfojtott orchidea
|
(J. E. festőnő halálára)
| szikrázását a magánéletet |
| lehettek volna kedvesebbek is |
| vádolom szerelmes férjedet |
| és elgyávuló szerelmeidet |
| a hökkenőket és a meghalókat |
| kik fejjel mentek a holdnak |
| kik azt mondják hagyjuk a másikat |
| majd meggyógyul majd meghal |
| Vádolom apád liftben lezuhant |
| turbékolását hogy majd felrepül |
| veled de itthagyott egyedül |
| Vádolom összes rokonaidat |
| kiknek dicsőség voltál vagy adat |
| a házmestert ki packázott ha éjfél |
| után a gangon álltál – és féltél |
| Vádolom bátyádat holt nővéredet |
| az egész tönkrement természetet |
| vádolom a megbicsakló szólamot |
| a fuvolán – mert te vagy ott – |
| pszichopata világegyetemet |
| hol boldog voltál egy napig |
| vagy három napig négy napig |
| „szeretlek” – ezt kimondani |
| hogy nem hívtalak vissza másnap |
| kilencszer tízszer visszahívtalak |
| de a tizedik halál maradt |
| hogy meg bír élni nélküled |
| s az Istent aki elhagyott. |
|
Otthon
| Az otthon rejtélyes fogalom. |
| Gyűlölöd, ha van, ha nincs – beleőrülsz. |
| Tulajdonképpen semmi köze sincs szeretteidhez, emberekhez. |
| Csak a tárgyak katasztrofális biztonságát jelenti. |
| A szék, a spájzajtó, a halálosan biztos lámpakapcsoló. |
| A tárgyak rendje. Mint a vaknak – végigtapogatni rajta. |
| A sótartó nyolcszögű alakja, az éjszakai tojásrántottához, |
| a szekrény megbabonázó nyikorgása. |
| Lebecsüljük a tárgyakat. Pedig a tárgyak élnek. Általunk. |
| Hogy megérintjük őket, ezeregyszer megérintjük őket s |
| Belénk jönnek, mint szent Sebestyénbe a végzetes tollak. |
| Magányos misék fojtogató áhítata. |
| Lehetnek benne tizen is – egyedül vagy – ez az otthon. |
| Mert az otthon a dió-lélek belseje, belsejed belseje. |
| Az Isten sem ér be rajtad kívül. |
| Rakják, mint a fészket, óvják, mint a fürdőmedencét. |
| Csak nem lehet benne lakni, nem lehet benne úszni. |
| Az amerikai kékmedencék ragyognak az izzó film-napban, |
| de vagy nem úszik benne senki, vagy belefúl. |
| Mikor éjszaka fölkelsz, hogy vizet igyál, vagy eressz, |
| végigtapogatod a sötétben a rücskös falat |
| vagy sikoltóan sima tapétát – ez az otthon. |
| Ha innen el kell menned – meg vagy rémülve. |
| Pedig csak egy más lakás kilincsének a rezét kellene megszoknod. |
| De te szorítod a régi kilincset, rátapad a kezedre, |
| ráég a kezedre, de te csak szorítod, pedig tudod, |
| az ajtó nem vezet sehova. |
| Megfeketült szobákba vezet, |
| hol hanyatt fekszenek halott emberek-szeretők. |
| De te szorítod a kilincset. |
| Ahelyett, hogy kirugnád az ajtót sarkostól |
| s egy indokolatlanul nagy rohammal, |
| tüdőszakadásig kirohannál a mezőre, |
| ahol az Isten ragyogása tölti be a teret… |
|
Szenvedni kell
| Szenvedni kell mindenkinek, |
| ha kertbe jár, ha moziba, |
| ha kicsi, ha nagy a baja. |
|
| Sűrű a könny, mi hullik az |
| asszony szeméből, hogy urát |
|
| A lánygyerek is szenved egy |
| lehetetlen-szép férfiért, |
| süti csomósra meg a vért, |
|
| hogy egye meg, ki megeszi |
| s az öreg is, ki csöndben ül |
|
| és sír és sír, mert sírni kell |
| valamiért, vinnyogva, nagy |
| csuklások közt, vagy csöndesen, |
| amíg a szeméből könny fakad. |
|
| De bátor az, sőt vakmerő, |
|
|
Költemény
| csak írják írják ezerszeresen |
| az egyik elsuhan a másik megmarad |
| emennek szárnya van a másik fadarab |
|
| Csak sír a sors mint vizes fa a tűzben |
| nyöszörögve végtelen egyszerűen |
| hátrahúzódik magában a lány |
| sárgatéglás iskola udvarán |
| és senki sincs ki megérintené |
| s kivezetné az emberek elé |
|
| Anya-apa Ma volt a gyászmiséjük |
| Tizenöt éve fűt és fát ígértünk |
| ma már a park sincs meg nemhogy a ház |
| és szétrepült a tér akár a robbanás |
| az ablakokban senki sem lakik |
| állunk alakoskodva hajnalig |
|
| alján egy rebbenésnyi hely |
|
| A ház végében áll a régi pajta |
| az égi üdvösségtől eltakarva |
| de itt tanyáznak lassan vészesen |
| a költemények valami lesen |
| az egyik ittmarad amannak szárnya van |
| az egyik megmarad a másik elsuhan… |
|
|
Nyár
| Mint asztalon a sárga tál, |
| itt van a nyár, itt van a nyár. |
|
| Színültig rakva, gazdagon |
|
| virág, gomolyog, mint a füst |
|
| Üvegpohár, hasadt gyümölcs, |
| Gauguin-csendélet, árva, bölcs. |
|
| azt hiszem ennyi az egész. |
|
| S külön kupacban egymaga, |
| a tűz, a víz, a réz, a fa. |
|
|
Ősz
| Ősz van, ősznek kell lenni. |
| – jaj, nincsenek is baldachinos ágyak! – |
| selyemhálóinges vagy áttetsző krisztinába bujtatott |
| lányok hevernek elalélt lábakkal. |
|
| Ilyenkor kivégzik az aradi vértanúkat |
| a lejtőn drótsövények futnak |
| haza, haza – jaj, nincs is haza! – |
| csak egy kis ősz van, zacskóban árulják |
| a piros-fehér-zöld színű fejtettbabot. |
|
| – Jaj, nincsenek is zsidók! – |
| szőrös mellükre sárga csillagot tűznek a puszta bőrbe, |
| vagonheringekként zuhannak ki a meztelen peronra, |
|
| Ilyenkor születtek a lányaim |
| babaarccal, fekete üstökkel, kapálózva, |
| – jaj, nincs is apám, meghalt! – |
| széles mosollyal tapsikolt nekik, |
| – október huszonnyolcadikán – |
|
| Isten, aki megteremtette a világot |
| – jaj, nincs is Isten, azt mondják, nem lehet! – |
| végignézett könyörületesen a világon |
| a Szűzben már nagyon érett a fiú, |
| hogy szalma közé a jászolba kiejtse. |
|
| Ilyenkor hagyom el, akik szeretnek, |
| ilyenkor szeretem meg, akiket elhagyok |
| csak ősz, bizonyos ősz, megföllebbezhetetlen, |
| és látom, mivé kellett volna lennem |
| – jaj, nincs is történelem! – |
| csak ősz van, szabályos ősz, |
| csak haza van, csak baldachinos ágy, |
| csak apa van, csak általunk is üldözött zsidó család, |
| csak Isten van meg vértanúk |
| meg szájcsókok meg háborúk |
| rémület van, meg ősz, meg ősz… |
|
|
Utasok
| A villamos árnyéka fut az úton |
| és levegőnyi, könnyű emberek |
| kuksolnak benne és mint sárga húron |
| a hang, a szájuk széle megremeg. |
|
| Utaznak, világtalan verebek. |
| S a fákon áttört tűz-csapolta hellyel, |
| fényes itallal és árnyék kehellyel |
|
| A hosszú kocsisorok ritmusára |
| sötét fejük révülten imbolyog |
| és útra kelnek, mint Jézus szavára |
| az árnyékolt szívű apostolok. |
|
| Eleve el van rendelve az út, |
| lábatlanul suhannak át a téren, |
| s úgy bólogatnak, mintha értenék fenn |
| a csöndet vagy az égiháborút. |
|
| A színeiket elmarta a lúg, |
| most mindnyájan feketék és fehérek |
| és mire az utak végére érnek, |
| fejük keményebb, arcuk szigorúbb. |
|
| De elhúzódik útjukból a nap, |
| s mint részes gabona, megfeleződnek, |
| némelyek vaksi fekhelyükre dőlnek, |
|
|
Szeptember 4
| zörögve nő, zajosan. Rendes |
| lélekkel lát a küzdelemhez. |
|
| A kertekben öreganyó van, |
| zörög a mák a mákgubókban, |
| szél rázza őket, meglehet, |
| vékonydongájú hangszerek. |
|
| Szertartás lesz. Fekete Márták |
| felpeckelik a pókok száját, |
| harangot kongatnak a réten, |
| a keszkenő repes keményen. |
|
| fű éle szól, kő-dob pereg, |
| véresek, mint a kisbabák. |
|
| Repes a rózsaszínű kedves, |
| törleszkedik a fekhelyemhez, |
| szemét bevonja majd a fátyol, |
| tud már a boldogtalanságról. |
|
| Mi ez? A kazlak összeesnek, |
| nem bírják el a légi terhet, |
| fogy az arany a napsugárban, |
| de nyár van még. Még mindig nyár van. |
|
| A csősz bólint – lopják az erdőt |
| falusi gyerkőcök, kerek nők. |
| Hervad a lomb, mint színes kártya. |
| Ősz lesz. Van róla tudomása. |
|
|
Hála
|
Fejszés Jánosnak
| A hitet másoktól szereztem |
| akik látták magukat bennem |
| azoknak én csillag vagyok |
| én viszont nekik köszönhettem |
|
Lovasok
| Már nem állunk meg semmi utcakőnél |
| már nem látjuk meg a bartalzsuzsákat |
| nincs nappal se éjszaka csak rohanunk |
| föltépett idegekkel arany városok |
| gimnazistalányos izzó délelőttjein |
| pillanatnyi fuldokló napsütésben |
| fogjuk arany sisakunkat fejünkön |
| hogy le ne röpüljön a vágtatásban |
| hová röpít ezersörényű ló |
| nem a lovas vagyunk – árnyéka a lovasnak |
| csizmánk a száguldásban elveszett |
| mezítláb sarkantyúzzuk a lovat |
| ingünk a szélben röpül el |
| combunkon fölhasadt a nadrág |
| belerohanunk az üveges kirakatba |
| tovább törünk átgázolunk vakon |
| nemzedékhallottaink tetemén |
| amíg mögöttünk kengyel és gatyaszár |
| – mert rabolni jöttünk életélvezet |
| kantárján rángattuk a lovainkat |
| földúlt kolostorok és meztelen apácák |
| riadoznak mögöttünk – csak futunk |
| kidőlt poharakból szürcsöljük a bort |
| tátongva mint a véredények |
| agyonégett keresztek kormosodnak |
| mögöttünk a hárfázó szélben |
| míg űzzük ezerfejű lovainkat |
| – hová hová – csak rohanunk |
| már nincsenek kíváncsi városok |
| és nagykaréjú folyamok csak egyre |
| nyakon vert lovak alattunk és a gyep |
| kiég porig a lóláb verte táj |
| romokat ugratunk át fülzúgásig |
| harsogó rongytépő viharban |
| senki se jön velünk – előre |
| mindig előre – ez az egy marad |
| a megfordíthatatlan rohanásban |
| már nincs szemünk – kvarcéles por fedi |
| a bőrt letépi arcunkról a szél |
| csontunk üli meg már csak a lovat |
| már nem marad meg semmi csak a ló |
| csak dobogása horka-hörkenése |
| csatakos teste elrugaszkodott |
| láblüktetése – előre előre |
| önmagunk gerjesztette mellkasi |
| szívrobbanásban lovak gabalyodott |
| már magunk is a ló vagyunk |
| s észre sem vesszük hogy nem nyíl-iránt |
|
| Levágott füllel kiszúrt szemekkel |
| térünk meg elveszített otthonunkba |
| hazát istent keresni miközben |
| fejfákra vésték már sötét nevünket |
| azt mondja vitéz nem tudom ki vagy |
| A gyerekek is összegyűlnek |
| ásóval állnak egy gödör körül |
| kalapjuk leveszik ahogy motyogják: |
| már megástuk hatalmas sírodat. |
|
|
|