Bartók

Négy fekete ember jött a kupolás terembe, csípték a hegedűket, mint a bőrt, vonítottak a vonók, arany csillárok égtek a levegőben, mint lassú csillagok. Én tudom – mondtam – mi a szerelem, láttam egek nyögését, bikák borzadását s a halhatatlanság ajtócsapását, én nem vagyok értetlen és tudatlan, hallottam sírni a szeleket is. Kitárták akkor az ajtókat és bejöttek a szelek, székekre ültek és üveges szemmel néztek engem, bejöttek az elemek és olyan lett a testem, mint a föld. Hozzáértem magamhoz és föld voltam ott, fölnyújtózkodtam és ég voltam én, kezemben elrepedt a csont, és fájlaltam az örökkévalóság eltűnő bokáit, táncoltak törékeny elefántcsont-billentyűkön a köd mögött, a magas és a mély között, hol a fenyők bordáin kiállnak az évek, mint a szarvas agancsai. A hang, a hang örök. Az érzelmek fából voltak, lenyesve, mint a gally, faragva, mint a szék, és önmaga arcát figyelve, ráncai sebét, szemhéja forradását ült a tükörben a táltos.