Van Gogh
| A sárga ház. Bolondok sárga háza, |
| amelyben egy-egy emberész lakik, |
| ki fejtegeti bölcsen és vigyázva |
| a forró krumplik lisztes titkait. |
|
| Oly körkörös a ciprus, mint a seb, |
| mit óvatlanul a nap keze ejtett, |
| a kertek, kávéházak üresek |
| és napról napra egyre üresebbek. |
|
| A körtefán meg lógnak a gyümölcsök, |
| mint földigérő, fáradt emberek, |
| amelyekben a nedves szárig följött |
| a lyukacsokon át a szeretet, |
|
| hogy fulladoznak, olyan édesek meg |
| zamatosak a régimódi nyártól, |
| a levelek fonákjai lebegnek, |
| a szél reszeli őket, mint a ráspoly. |
|
| Mert túl van érve az emberiség, |
| a magas fákról földig lóg a körte, |
| egy ember eltűnődik és kilép, |
| a többiek csak járnak körbe-körbe, |
|
| a csíkos emberek, zörgő sereg, |
| a hepehupás köves udvaron, hol |
| Van Gogh szereti az embereket |
| és földöntúli utcanőkre gondol, |
|
| ő, a kamaszfiú, ő a fültelen, |
| ki megfesti a röhögő virág, |
| rögös olajok, fülledt szerelem |
| s pár napraforgó éles tébolyát. |
|
|
|