Salvador Dali

Hol vagy te már, Salvador Dali, a létbe folyó kezeiddel, melyek nem tudják eltalálni és összefogni, amit kell? Mint rettentő drapéria, lecsüngenek a földre az órák az asztalról, mert oly puha az örökkévalóság. Mert kannibál, ha kannibál az ősz, ahogy kibontod nagy melleit a szűk ruhán, úgy lógnak, mint a rongyok, a bimbó pedig kőhegyes s az ezüst kés levágja, hogy málnaként a szögletes asztalra hull, a tálba, az oldalából villa áll, mellette csiga mászik meztelenül s a tér mögött egy város romja látszik. És nincs tovább. Nem bírni el, mit szemmel látok. Terpesztett lábbal futnak el az égő, kék zsiráfok.