Gulácsy

Lajos-e még Lajos – én nem tudom tizenhárom éve a kertbe sétál irtózatos dudor a homloka öve laza a füle szétáll Sóhajai hídján még megpihen köhög és prüszköl mert huzat van de hiába keresgél a huzatban színt színt színt színt színt nem lát semmiben Hol lehetnek a hőkölt arcú nők önmaguk felé hajló kézfejükkel? Lajos mosolyog – személytelenül kis pengével végzett mindegyikükkel A férfitestbe forrt extázisával hol lehet az a csontvázszerű nő a zöld táj középkori bánatában fogvacogva állva szeretkező? Az ópiumszívó halfarkú nője amely farok valóban lábazat miközben fölső piros temetőbe a lelkek léggömbjei szállanak? Fölnéz Lajos: ott van a temető Hogy havazik! Pedig még kora nyár van A kávéházban egy kávé előtt ül a festő a hó-Nakonxipánban Lajos-e még Lajos – nevetgél lehuppan aztán s tizenhárom évig guggol a földön szájában virág s lajoskodik isten ítéletéig.