En attendant l’idole

Csontváry

Tea

A nagy teremben végezetül

teát főzött, a teát kiöntötte,

teát főzött, a teát kiöntötte

a nagy teremben végezetül.

Ki az? – kérdezte, mintha valaki

kopogott volna. – Ki az? Mit akar? –

állt az ajtó előtt bezárva,

elfödve magát paravánjaival.

Húsz éven át a nagy teremben

teát főzött, a teát kiöntötte,

nem a levét, a levelét.

Gombszemű, keménykalapos öregember.

– Ki az? – kérdezte, mintha kopogott

volna valaki. Fülelt. Lényegtelen,

mosolygott aztán. Raffaelre gondolt,

s megtapogatta a falakat,

hogy azokra festhetne még –

egy óriási halott levelet.

Csak egy levél lenne – semmi más.

Zöld nagyon nagy levél, de nem lehet.

Gulácsy

Lajos-e még Lajos – én nem tudom

tizenhárom éve a kertbe sétál

irtózatos dudor a homloka

öve laza a füle szétáll

Sóhajai hídján még megpihen

köhög és prüszköl mert huzat van

de hiába keresgél a huzatban

színt színt színt színt színt nem lát semmiben

Hol lehetnek a hőkölt arcú nők

önmaguk felé hajló kézfejükkel?

Lajos mosolyog – személytelenül

kis pengével végzett mindegyikükkel

A férfitestbe forrt extázisával

hol lehet az a csontvázszerű nő

a zöld táj középkori bánatában

fogvacogva állva szeretkező?

Az ópiumszívó halfarkú nője

amely farok valóban lábazat

miközben fölső piros temetőbe

a lelkek léggömbjei szállanak?

Fölnéz Lajos: ott van a temető

Hogy havazik! Pedig még kora nyár van

A kávéházban egy kávé előtt

ül a festő a hó-Nakonxipánban

Lajos-e még Lajos – nevetgél

lehuppan aztán s tizenhárom évig

guggol a földön szájában virág

s lajoskodik isten ítéletéig.

Velázquez

Rokeby Vénusz

Ez a segg – ez a bonthatatlan

ezüst vonal, a tomporokban

kidudorodó csont, ez a vékony

kis gyűrű a kereszttájékon.

És a test elhelyezkedése

a pamlag mértani ölébe,

a hát, az anyag önmagába

visszatérő boldogulása.

Örömfehér test, és nyaknak

könnyedén alávetett hajlat,

a karral megtámasztott tarkó,

a kéj, a végletekig tartó.

A hát, uraim, ez a hát itt,

amely már babonává válik,

feltörhetetlen, mint a kagyló,

a nyak, a végletekbe hajló.

S a tükörben a tiszta homlok,

a lányos arc, az elmosódott

száj széle, vagy a föltűzött haj,

a melleket elfödöző kar.

A végletekig kinyújtott láb,

a nyurgaság, a leányosság,

s a hát, uraim, ez a hát itt,

amely már babonává válik.

Salvador Dali

Hol vagy te már, Salvador Dali,

a létbe folyó kezeiddel,

melyek nem tudják eltalálni

és összefogni, amit kell?

Mint rettentő drapéria,

lecsüngenek a földre az órák

az asztalról, mert oly puha

az örökkévalóság.

Mert kannibál, ha kannibál

az ősz, ahogy kibontod

nagy melleit a szűk ruhán,

úgy lógnak, mint a rongyok,

a bimbó pedig kőhegyes

s az ezüst kés levágja,

hogy málnaként a szögletes

asztalra hull, a tálba,

az oldalából villa áll,

mellette csiga mászik

meztelenül s a tér mögött

egy város romja látszik.

És nincs tovább. Nem bírni el,

mit szemmel látok.

Terpesztett lábbal futnak el

az égő, kék zsiráfok.

Nagy István

Magyarország

Ezek azok a bennszülöttek,

az indiánok, négerek,

a kisgyerek, a nagyöreg,

akiket vertek és ütöttek.

Asszony a szélben megmered,

tartja magát a napsütésben,

súlyosan, csúnyán és egészen –

a fákat fogni nem lehet.

Semmi mondóka, semmi téma,

csak bokrok és tekintetek,

bárány és tarisznyás gyerek

vigyázzban állva elalélva.

Az „Őzike” is túlmerev,

akit síkokká nyomorított

a blúz meg a paraszti indok,

de szépségét nem törte meg.

S ezek azok a tehenek,

föltolva mind a fehér foltok

a dombtetőre, hogy a boldog

füvekben legelhessenek.

És ezek azok a szemek,

az eszkimók, az indiánok

égő szemével fölruházott

üres magyar tekintetek.

A botos pásztor, a meredt

kucsmásfej, a kirobbanó, nagy

fenyvesei a havasoknak –

ezek azok az emberek.

Nagy Balogh János

Ez is világ. Világtalan világ.

A vastag festék csíkjai között

nem mozdul semmi, csak magában áll

az asztal és az asztallábban a szög.

A citrom és egyetlen zsemlye áll

a rozsdaszínű asztalon, kemény,

szívós a sorsuk, szívós a magány,

mit meg nem világít a fény.

Sehol egy lány, sehol egy hajadon.

Egy emberarc, vagy csak egy asszony ül

az örök műteremben, az örök

konyhában, lassan, egyedül.

Ez is világ. A test itt nem virít,

a fülben nem zúg se madár, se dob.

Magukban állnak a sötét színek

s a halhatatlan idomok.

Henry Moore

húr-ember deszka-ember zsák-ember

rém-ember

remember

kréta kráter aranyív

lukluklukluklukluklukl

meghasított ember

Kréta kráter aranyél

pengén penge penge bronza

penge szilánk ősidom

áttöretlen áttörése

csonthártyákon anyagon

óriási aranyábra

kiluggatva megcibálva

szél jár át a formán

arányosok óriása

fej-luk szem-luk agy-luka

alleluja szem-fenék

tag-hegy fej-kő kar-vidék

kibelülre átfalazva

faltalanba ütköző

lemagasló fölhanyatló

járva ülő

zúzva álló csontszéken

király és királyné

Emlő melle mellerője

tagolatlan tompora

ős-segg álla majom-ív

lebegetlen kő maga

elszakadt a fekvő ember

közte tér a levegő

ott az ember közte-ember

ott is ő

ahol nincs folytatás

ott az ember fő-fekvő

fekszik mindkét oldalára

tagolatlan csecsemő

óriások kifordítva

kesztyű-állat fém-hüvely

töltve ember-önmagával

a mindenségben a hely

nem erő nem tömb nem elem –

nyughatatlan nyugovás

irodai golgothára fölfeszített oszlopok

gyötrelem – kör tér király

valamisített lég-hely

távolságok semmije

Kész az ég Mexikói fájdalmak

hevernek a füvön elhanyatolva maguk

alul az óvóhelyek boltozata családprés

fölhanyatló ember-kárpitok

anyamell csőr-gyerek réz agy

kifényesítve

hogy isten lássa messziről

Van Gogh

Sárga képek

A sárga ház. Bolondok sárga háza,

amelyben egy-egy emberész lakik,

ki fejtegeti bölcsen és vigyázva

a forró krumplik lisztes titkait.

Oly körkörös a ciprus, mint a seb,

mit óvatlanul a nap keze ejtett,

a kertek, kávéházak üresek

és napról napra egyre üresebbek.

A körtefán meg lógnak a gyümölcsök,

mint földigérő, fáradt emberek,

amelyekben a nedves szárig följött

a lyukacsokon át a szeretet,

hogy fulladoznak, olyan édesek meg

zamatosak a régimódi nyártól,

a levelek fonákjai lebegnek,

a szél reszeli őket, mint a ráspoly.

Mert túl van érve az emberiség,

a magas fákról földig lóg a körte,

egy ember eltűnődik és kilép,

a többiek csak járnak körbe-körbe,

a csíkos emberek, zörgő sereg,

a hepehupás köves udvaron, hol

Van Gogh szereti az embereket

és földöntúli utcanőkre gondol,

ő, a kamaszfiú, ő a fültelen,

ki megfesti a röhögő virág,

rögös olajok, fülledt szerelem

s pár napraforgó éles tébolyát.

Bartók

Négy fekete ember jött a kupolás terembe,

csípték a hegedűket, mint a bőrt, vonítottak a vonók,

arany csillárok égtek a levegőben,

mint lassú csillagok.

Én tudom – mondtam – mi a szerelem, láttam egek nyögését,

bikák borzadását s a halhatatlanság ajtócsapását,

én nem vagyok értetlen és tudatlan,

hallottam sírni a szeleket is.

Kitárták akkor az ajtókat és bejöttek a szelek,

székekre ültek és üveges szemmel néztek engem,

bejöttek az elemek és olyan lett a

testem, mint a föld.

Hozzáértem magamhoz és föld voltam ott,

fölnyújtózkodtam és ég voltam én,

kezemben elrepedt a csont,

és fájlaltam az örökkévalóság eltűnő bokáit,

táncoltak törékeny elefántcsont-billentyűkön

a köd mögött, a magas és a mély

között, hol a fenyők bordáin

kiállnak az évek, mint a szarvas agancsai.

A hang, a hang örök. Az érzelmek fából voltak,

lenyesve, mint a gally, faragva, mint a szék,

és önmaga arcát figyelve, ráncai sebét, szemhéja forradását

ült a tükörben a táltos.