Emberpár
Ma már szeretlek. Roncs vagy, emberi, |
ma már nem kell a lelkedhez sem érnem, |
végigsimítlak s lassan elnyeli |
vonásaid virágait a mélyem. |
|
Csak vakok szerethetnek így, fehéren, |
fénnyel s romlással színültig teli, |
akik guggolnak az örök sötétben, |
míg üres szemüket a könny eszi. |
|
Már nem vagy játék, eleven viszonylat |
és szabályossá váltál, mint a holtak, |
akiknek arca már merő idom, |
akik nem vágynak és nem tiltakoznak, |
csak függenek a csöndben, mint az ón. |
|
Már szép se vagy. Ajkadról lekopott |
a régi ív, mit valaha szerettem, |
úgy fekszünk végleg e megmaradott |
világban, mint a rokonok, mi ketten. |
|
A lábaim mellett a lábaid, |
lelőtt vadak se fekhetnének szebben, |
de te vagy az az idegen, akit |
valaha mint magamat, úgy szerettem. |
|
Megkönnyebbül a lélek, semmi sincs, |
mi bántaná a tökéletes órát, |
és előtűnik, mint valami kincs, |
a véglegesen összetört valóság. |
|
Olyan absztrakt vagy, mint a napsugár, |
olyan távoli s oly meleg. |
Egy pontban gyűlik össze, mint a nyár, |
|
|
|