Udvarház

Tele vagyok ajándékokkal, roskadozom alatta, jó lenne, ha valaki tőlem egy darab kenyeret elfogadna. Jó lenne, ha valakitől én elfogadhatnék egy rózsacsokrot, aki életemben rólam elég sok rosszat mondott. Tele rakom én is rózsával majd otthon a füvet, a szobát, és várom a kedvesemet tíz éven át, húsz éven át. És mindent neki adok, ha jön, övé lesz a nap a tóban, a tornác töredezése a kövön. Fácánok fognak lógni lelőve az oszlop alatt, neki hozom el az összes madarat. A szekrényen ólomüveg lesz, és átdereng rajta a sok írás, hogy lássa mindenki, de ne olvassa más. Odaadom, mit készítettem, a hosszú, nagy vacsorát, megmosom este a lábát, arcomat szorítom rá. És nézem körmei tükrét és benne magam, így fogok élni vele, boldogan. Nagy dunyhák közé szorítom majd, hogy legyen elég melege, s mit a szenvedés rakott rá, azt mind vegye le, ajándék lesz a szobában, nagy üvegek, gazdag olaj, s kitűnik az élet értelme könnyű vonalaival. S én ülök majd éjjel a széken és várom a reggeleket, és félek, ha megjön a reggel, majd mindent visszaveszek.