Fátyol
| „Amikor lemondunk a másik ember tökéletességéről |
| amikor lemondunk a másik ember hibátlanságáról |
| már nem bízunk benne eléggé” |
| Kimegy a ház elé akkor az ember a kertbe áll |
| a rózsafák közé s elnéz az olajfa mellett |
| vagy a vitrinben motoz míg kezébe kerül egy régi tárgy |
| visszateszi s a karszékbe ül |
| Aztán fölkel fölmegy a lépcsőn de a lépcsőkön megáll |
| fogja a karfát Visszafordul lejön a konyhába |
| serpenyőt vesz de kiejti a kezéből a kövezeten nagyot döndül |
| Otthagyja végigsimítja homlokát |
| mintha eszébe akarná idézni |
| a régi fátylat mely az arcot takarta |
| A régi fátyol mindent elborít |
| rászáll könnyedén a bútorokra |
| a sötétkék csészékre a piros hamutartók öbleire |
| a rózsafák a fű merev zöldjére – |
| Ő szaggatná a fátylat letépné az üvegekről |
| belekapaszkodik pókháló-fonalaiba |
| s csak áll üres kézzel markolva a levegőt |
| Talán akkor az őrület résében meglátja önmagát |
| ahogy hadonászik az üres levegőben |
| hogy szeresse a meztelen arcot |
|
|