Otthon II.

Otthonra vágytam és az otthon egészen a bőrömre nőtt, ágyamról ráncigálom ezt a letéphetetlen lepedőt, a függönyök fehér futását, a ruhák ráncát gyűlölöm, egyetlen képbe szaladt össze, ami gyönyörű volt külön, selymek szorongató puháján öklend kezem, mert nem bírom a dolgok síkos simaságát, hát szorítom és szorítom, hogy már csak csontjaimat érzem saját kezemben, fáj a szék, amire halálom előtt leülhetnék egy percre még, fogom, amit már elengedni, vagyis ellökni kellene, mint villanydrótot az, kinek a világosság mindene.