Péntek

Elvétem már a tárgyakat. A lényeg elsikkad már a télből és a nyárból, az azelőtt okosra nézett képek hada most semlegesen vádol. Az azelőtt fölépített varázshegy most egycsapásra össze-vissza omlik, s én így maradok véglegesen már egy betört világban és sorsom csomóit ki nem bogozva, ostobán, hanyatt, csak azt érzem, arcomra folyik lényed, akár a nap, a viasz és a lényeg, s csak bámulom az üres tárgyakat. * A látványt ölte meg bennem szemed. Nem tudok látni, mióta rám néztél, csak azt, ami testedből föllebeg, izgalmas fákkal lett tele a légtér, de belső fákkal, mik úgy nőnek egy hatalmas tájon, hogy az meg se látszik, zsúfolásig tele vagyok veled és nézlek, nézlek a megvakulásig. Tapogatom az arcod. Ez az arc. A végtelen. A minden arcok arca. Nem látom már, csak amit te akarsz, az ölelés zsákjába vagyok varrva, ezer öltéssel a húsomba szúr minden kis izmod, mint a tű. Mi szorít össze veled ily vadul? Szeretlek. Olyan egyszerű. Olyan közel vagy, hogy tested szöge egész a szemgolyómat éri, fordulnék, törnék kifele, de arcod elől nem tudok kitérni, el nem fordíthatom a fejemet, a szemben-lét fáj, kínzó, gyáva helyzet, az arcomat szorítja a kezed, hogy ordítani tudnék – s csak szeretlek. Üvölt a táj. Mert elhagytam teérted, elhagytam árnyait és szögeit. A boldogságot. Holnap jön a péntek és testemet testedre szögezik. * Már lélegezni sem tudok. Merev pupillámat az egekre szögeztem, belémfúródtál, mint hegyes üveg, s én csüngök csak ezen a kereszten. Következik a végső Golgota. A kicsike, a helyi, az egyéni, mert kinek-kinek meg kell halnia ahhoz, hogy e világon tudjon élni. Következik az önfeláldozás. A látványtalan és őrült alázat, míg fölhasítja bőrödet a nyárs, a test pedig vergődik, mint az állat. És megreped a hegy. Csorog a vérünk, az üres éjben elhasad karunk. Csak az válthat meg, aki meghal értünk, s csak azt váltjuk meg, kiért meghalunk.