Péntek
| Elvétem már a tárgyakat. A lényeg |
| elsikkad már a télből és a nyárból, |
| az azelőtt okosra nézett képek |
| hada most semlegesen vádol. |
|
| Az azelőtt fölépített varázshegy |
| most egycsapásra össze-vissza omlik, |
| s én így maradok véglegesen már egy |
| betört világban és sorsom csomóit |
|
| ki nem bogozva, ostobán, hanyatt, |
| csak azt érzem, arcomra folyik lényed, |
| akár a nap, a viasz és a lényeg, |
| s csak bámulom az üres tárgyakat. |
|
| A látványt ölte meg bennem szemed. |
| Nem tudok látni, mióta rám néztél, |
| csak azt, ami testedből föllebeg, |
| izgalmas fákkal lett tele a légtér, |
|
| de belső fákkal, mik úgy nőnek egy |
| hatalmas tájon, hogy az meg se látszik, |
| zsúfolásig tele vagyok veled |
| és nézlek, nézlek a megvakulásig. |
|
| Tapogatom az arcod. Ez az arc. |
| A végtelen. A minden arcok arca. |
| Nem látom már, csak amit te akarsz, |
| az ölelés zsákjába vagyok varrva, |
|
| ezer öltéssel a húsomba szúr |
| minden kis izmod, mint a tű. |
| Mi szorít össze veled ily vadul? |
| Szeretlek. Olyan egyszerű. |
|
| Olyan közel vagy, hogy tested szöge |
| egész a szemgolyómat éri, |
| fordulnék, törnék kifele, |
| de arcod elől nem tudok kitérni, |
|
| el nem fordíthatom a fejemet, |
| a szemben-lét fáj, kínzó, gyáva helyzet, |
| az arcomat szorítja a kezed, |
| hogy ordítani tudnék – s csak szeretlek. |
|
| Üvölt a táj. Mert elhagytam teérted, |
| elhagytam árnyait és szögeit. |
| A boldogságot. Holnap jön a péntek |
| és testemet testedre szögezik. |
|
| Már lélegezni sem tudok. Merev |
| pupillámat az egekre szögeztem, |
| belémfúródtál, mint hegyes üveg, |
| s én csüngök csak ezen a kereszten. |
|
| Következik a végső Golgota. |
| A kicsike, a helyi, az egyéni, |
| mert kinek-kinek meg kell halnia |
| ahhoz, hogy e világon tudjon élni. |
|
| Következik az önfeláldozás. |
| A látványtalan és őrült alázat, |
| míg fölhasítja bőrödet a nyárs, |
| a test pedig vergődik, mint az állat. |
|
| És megreped a hegy. Csorog a vérünk, |
| az üres éjben elhasad karunk. |
| Csak az válthat meg, aki meghal értünk, |
| s csak azt váltjuk meg, kiért meghalunk. |
|
|
Szállás
| Felépítettek, szörnyű, kicsi ház, |
| tizenkét tégla tartja össze vázad. |
| A mész fehér, a tervrajz nem hibás, |
| boltíveid hajolnak, mint a hátak. |
|
| Nagy üvegek vannak az ablakokban |
| és az ajtókon még nagyobb kilincsek, |
| a folyosón lépések zaja koppan, |
| de a vendég sohasem érkezik meg. |
|
| Most lakható a tér, körülhatárolt |
| és zárt, feszes. A lépcsők is kemények, |
| föl lehet rajtuk jönni. Az a pár folt |
| csak csirkevér. De úgysem értenéd meg. |
|
| Hiába magyarázom. Ez az asztal, |
| ezt rézsútosan a sarokba tesszük, |
| rámnézel váltig hallgató szavakkal |
| s én a kezedet fogom, mint a kesztyűt. |
|
| Azt mondanám, belakjuk egy-két év vagy |
| óra alatt kis örömeink nem várt |
| zugaival, a kamra is elég nagy, |
| abban tarthatjuk télire a lekvárt. |
|
| A hegyek is körül elég kemények, |
| hogy megvédjenek mindenféle bajtól, |
| nézd, egészen a körtefáig érek! |
| Le is vehetek egyet a teraszról. |
|
| Látod, látod, hogy nem falaztalak be |
| és elkészült szabályosan. Harang szól |
| a faluból. Kabátod ide rakd le |
| a kerítésre. Ugye, nem haragszol? |
|
| Ne sírj. Tudod, hogy mind meghal az ember. |
| Ki kell bírni, ha szeretünk, ha nem. |
| Van, ami megtörténik egyszer, |
|
|
Otthon II.
| Otthonra vágytam és az otthon |
| ágyamról ráncigálom ezt a |
| a függönyök fehér futását, |
| egyetlen képbe szaladt össze, |
| selymek szorongató puháján |
| öklend kezem, mert nem bírom |
| a dolgok síkos simaságát, |
| hát szorítom és szorítom, |
| hogy már csak csontjaimat érzem |
| saját kezemben, fáj a szék, |
| leülhetnék egy percre még, |
| fogom, amit már elengedni, |
| mint villanydrótot az, kinek |
|
Margitsziget
| Rég sétáltunk a Margitszigeten |
| és nem könnyű egyikünk szive sem |
|
| a múltunkat a pokolba kívánjuk |
| és nézzük egymás testét mint a vályut |
|
| ami kiszáradt behorpadt kihalt |
| miből a gulya semmit sem ihat |
|
| De sétálunk a Margitszigeten |
|
| Majdnemhogy nyár van régi úri nyár |
| sétál velünk püspök és proletár |
|
| a katonák a híd szélére hánynak |
| (óvodát szeretnénk az unokánknak) |
|
| közelg az ősz mi is közeledünk |
| az átjáróhoz ahol nem leszünk |
|
| de hallgatjuk Evita operáját |
| ahol a zsarnokságot orrba vágják |
|
| nem boxkesztyűvel de kemény kis rockkal |
| mi elboldogulunk a zsarnokokkal |
|
| kisemmizzük magunkból és a jussból |
| ha szívtrombózisunk meg nem hazudtol |
|
| Addig sétálunk lassan kedvesem |
| fölényesen a Margitszigeten |
|
| Annyi polgár pap kurva idióta |
| sétál halovány szűz szent Margit óta |
|
| e kiterjedt folyamközi magányon |
| hogy elfedné e szigetet a lábnyom |
|
| Mi csak egy pár vagyunk Ne szoríts annyira! |
| Nemcsak kettőnk szivében van hiba |
|
| Hiába fázol hiába szorítasz |
| az egeknek hiába homorítasz |
|
| ágyékod üres apácakolostor |
| a kora őszben kese medve mormol |
|
| megesz engem és téged is megesz |
| handabandázásunknak vége lesz |
|
| Addig sétálunk Atomháborúban |
| én pupliningben a te pedig shantungban |
|
| hűvös a szél Nem kéne még meghalni |
| májunk szivünk zenénk még birodalmi |
|
| Ez is zene – ha nem is térzene |
| jobb volna ha az ember érzene… |
|
| De nem tud már Csak hiányolni tud |
| a füvek között elfogyott az út |
|
| csak sétáljunk a Margitszigeten |
| félmagyar őszben fél-szerelmesen |
|
| rettenetesen ragyognak a kertek – |
| Mondjad: szeretlek. Mondom hogy szeretlek. |
|
|
Fátyol
| „Amikor lemondunk a másik ember tökéletességéről |
| amikor lemondunk a másik ember hibátlanságáról |
| már nem bízunk benne eléggé” |
| Kimegy a ház elé akkor az ember a kertbe áll |
| a rózsafák közé s elnéz az olajfa mellett |
| vagy a vitrinben motoz míg kezébe kerül egy régi tárgy |
| visszateszi s a karszékbe ül |
| Aztán fölkel fölmegy a lépcsőn de a lépcsőkön megáll |
| fogja a karfát Visszafordul lejön a konyhába |
| serpenyőt vesz de kiejti a kezéből a kövezeten nagyot döndül |
| Otthagyja végigsimítja homlokát |
| mintha eszébe akarná idézni |
| a régi fátylat mely az arcot takarta |
| A régi fátyol mindent elborít |
| rászáll könnyedén a bútorokra |
| a sötétkék csészékre a piros hamutartók öbleire |
| a rózsafák a fű merev zöldjére – |
| Ő szaggatná a fátylat letépné az üvegekről |
| belekapaszkodik pókháló-fonalaiba |
| s csak áll üres kézzel markolva a levegőt |
| Talán akkor az őrület résében meglátja önmagát |
| ahogy hadonászik az üres levegőben |
| hogy szeresse a meztelen arcot |
|
Hó-költemény
| Ez is lakás – egy hólakás |
|
| Ereszt csatornát hó borít |
|
| a függöny hóba csüng alul |
|
| hó torlaszolja el a szekrényt |
| hó borítja benne a mellényt |
|
| fehér hókristály lemezével |
|
| s a lassan vállig érő hóban |
| egy kicsit egymáshoz hajoltan |
|
| ülnek – nem is veszekszenek. |
|
|
Udvarház
| Tele vagyok ajándékokkal, |
| jó lenne, ha valaki tőlem |
| egy darab kenyeret elfogadna. |
|
| Jó lenne, ha valakitől én |
| elfogadhatnék egy rózsacsokrot, |
|
| Tele rakom én is rózsával |
| majd otthon a füvet, a szobát, |
| tíz éven át, húsz éven át. |
|
| a tornác töredezése a kövön. |
|
| A szekrényen ólomüveg lesz, |
| és átdereng rajta a sok írás, |
|
| Odaadom, mit készítettem, |
|
| Nagy dunyhák közé szorítom majd, |
| s mit a szenvedés rakott rá, |
|
| nagy üvegek, gazdag olaj, |
| s kitűnik az élet értelme |
|
| S én ülök majd éjjel a széken |
| és félek, ha megjön a reggel, |
| majd mindent visszaveszek. |
|
|
Csak
| egy szobában egy homályban |
|
| Csak akivel együtt mosdunk |
| egy dézsában egy lavórban |
| fennhangon vagy alattomban |
|
| késhegynyire megy a harcunk |
| annak mondjuk holt szemébe: |
| – gyilkolni mi nem akartunk. |
|
|
Emberpár
| Ma már szeretlek. Roncs vagy, emberi, |
| ma már nem kell a lelkedhez sem érnem, |
| végigsimítlak s lassan elnyeli |
| vonásaid virágait a mélyem. |
|
| Csak vakok szerethetnek így, fehéren, |
| fénnyel s romlással színültig teli, |
| akik guggolnak az örök sötétben, |
| míg üres szemüket a könny eszi. |
|
| Már nem vagy játék, eleven viszonylat |
| és szabályossá váltál, mint a holtak, |
| akiknek arca már merő idom, |
| akik nem vágynak és nem tiltakoznak, |
| csak függenek a csöndben, mint az ón. |
|
| Már szép se vagy. Ajkadról lekopott |
| a régi ív, mit valaha szerettem, |
| úgy fekszünk végleg e megmaradott |
| világban, mint a rokonok, mi ketten. |
|
| A lábaim mellett a lábaid, |
| lelőtt vadak se fekhetnének szebben, |
| de te vagy az az idegen, akit |
| valaha mint magamat, úgy szerettem. |
|
| Megkönnyebbül a lélek, semmi sincs, |
| mi bántaná a tökéletes órát, |
| és előtűnik, mint valami kincs, |
| a véglegesen összetört valóság. |
|
| Olyan absztrakt vagy, mint a napsugár, |
| olyan távoli s oly meleg. |
| Egy pontban gyűlik össze, mint a nyár, |
|
|
|