Apám helyén

Apám helyére lépek, hajós után hajós, van agancsnyelű késem, van egy fokozatos érelmeszesedésem, mi az idő falán előkészíti szépen rögömet – vagy csúnyán, a gyerekek úgy néznek, ahogy én rá, reám, szakállam: régi fénykép, mint nekem az apám. Nyakkendőim a sorban, ahogy az apáméi, egy harminccal idősebb ember – idegen férfi, a gyermekeim látják, hogy vörösbort iszom, ahogy én láttam egykor a pincekulcslyukon. Az ő korában élek, hajam az ő haja, zsilettpengém sötéten villan, mint valaha, talán én is lehetnék olyan szép, amidőn arcom megsimogatta – még van egy kis időm. Még lehetek olyan jó talán – ahogy adott ajándékba sósborszeszt, hitet vagy kalapot, s főként ahogy belépett, föllobbant mint a szesz, és bevilágította szobám: hogy érdemes. Apámnak kéne lennem, nézik körmeimet a lányaim, jól látják: élők, nem öregek, ahogy én láttam fogni a kártyát s anyám kezét utolsó pillanatban: cselédet a cseléd. A létezés cselédje, fényes sebeivel, ki nagyon szeret élni, s meg tud halni, ha kell.