Anyám a kertben
| csak fekszik mint az árnyék, |
| anyám fekszik keresztben, |
|
Karácsony
| akárhány karácsonyfát láthatsz, |
|
| A többi öröm másé, idegen, |
|
| Csak egyszer száll le az angyal |
| és hozza el a békességet, |
| egyszer jön Boldizsár a mirrhával. |
|
| És többé nincs békességünk, |
| nincs Máriánk, se szalmánk, |
| És ott is gondolnak ránk. |
|
|
Otthon I.
| mert szent a hely, hol állsz. |
|
| mert szent a hely, hol állsz. |
|
| hogy felköltsd, nem hagyom |
|
|
Egy család halála
| Mindig azt hittük hogy majd együtt meghalunk |
| talán még az ostromkor a Kenyérgyárban |
| ahol apám a német tiszttel vitatkozott |
| hogy mi nem megyünk ki Nyugatra mi magyarok vagyunk |
| s miközben a nyurga szőke főhadnagy |
| azzal zsarolta hogy az oroszoknak |
| akarja nyilván átjátszani a gyárat |
| pedig az már alá van aknázva |
| apám mellette gyomorbajában egy vödörbe hányt |
| – együtt meghalunk – felröpít az akna a kék égbe |
| anyámmal apámmal együtt – s a háromszáz bunkeressel |
| vagy plecsnivé lapít egy szép alakú bomba |
| mindíg azt hittem együtt meghalunk |
| mi a család négyesben bátyám anyám apám |
| mert mi család voltunk személyiségem |
| ők voltak hajuk szájuk szivük |
| abból is álltam hogy ők vagyok |
| része az ő küzdelmeiknek vegetációjuknak |
| lábkörmeiknek indulataiknak |
| a város különböző pontján mi összeálltunk |
| egymásból mint sejtekből a test |
| láthatatlan folyadékkal összebugyborogva |
| és fényképen – nincs közös képünk – egy család |
| Mindíg azt hittem együtt meghalunk |
| egy gránáttól egy közös fertőzéstől |
| 49-ben egy nyomorházban vagy börtönben |
| vagy 56-ban egyetlen géppisztolysorozattal |
| vagy a továbbiakban könnyedén a közös test |
| külön betegségével elpusztulunk az ágy izzadt dunyhái közt |
| vagy lefordulunk az Árpád hídról egy rossz kanyarban a busszal |
| vagy egyszerűen a szívünkhöz kapunk |
| mint a texasi filmek hősei |
| kiket hirtelen és egyszerre terít le a golyó |
| jaj – csak annyit mondunk – jaj – és összeesünk |
| és bekövetkezik a családhalál |
| együtt fekszünk kinyújtóztatva négyszeresen a parton |
| És vége És megszűnünk Mind a négy ember |
| Nem kell külön élni Nem lehet utána |
| Egy családot talál a négy halál |
| Tizenkét nap alatt az egészségből lobogó hajból |
| vibráló szemnézésből semmi lett |
| Lehetetlen makogtunk és kerestük |
| négy évig még a szobaszekrényben a piacon |
| Rákosfalva fái közt zörgő villamosokon sehol se volt |
| Elvesztettük elgurult mint egy rézgaras |
| Lehetetlen makogtuk még anyámmal négy évig |
| hogy nem hozza föl a szódát a lépcsőn nem kiált |
| összebújva vártuk hármunk pusztulását |
| míg anyám összegörnyedt a száraz emlékektől |
| és üres várakozástól lenézve a negyedik emeletről |
| s nem bírta várni nem találta már |
| a régi óraláncot melyre ketyegve volt kötve a rozsdás idő |
| kiszenvedett egy trombus ölte meg |
| mely megakadt a tüdőkapuban |
| Nem hittük el Ha fölnéztem az égre |
| csak könnyeimet ittam és fürkésztem motyogtam |
| az árulkodó kékbe: Hol van az anyám? |
| Arról volt szó, hogy együtt meghalunk… |
| Mit csináljak? Mivel foglalkozzam? Igyak-egyek? |
| emésszek járkáljak a városban röhögjek |
| színházba mászva villogó nő-szemekbe nézegetve? |
| Ellopták a halál technikáját |
| befeküdtek az otromba sírboltba |
| a meghalni tudás golyóit kicsempészték a fejemből |
| becsaptak itthagytak ők meg kajánul – nincsenek
|
| Bátyámmal kóborlunk a fényes utcán |
| haja állása apámé járása anyámé |
| kihaltak belőlünk, mint gesztusból az ideg |
| mint génekbőI a múlt fehérjéje |
| kivonták magukat belőlünk a közös halálból |
| becsaptak egy ajtót kimentek a semmi udvarába |
| mi meg egy túlélő szobában támolygunk |
| rossz rózsák közt tudván hogy így halunk meg |
| hogy nincs család nincs négyes semmi sincs |
| hogy csalás volt az egész áltatás |
| nincs múltunk se Kenyérgyár se anyám hasa |
| amiből kikerültünk puszta őrlemény |
| nem nevettünk soha a falvai kertben |
| nem volt apánk ki a vödörbe hányt a német tiszt előtt |
| nem volt családi asztal amit körülültünk |
| nincs fénykép ahol együtt mutatkozunk az élet kirakatában |
| nem volt pólyánk nem volt ezer forintunk |
| melyből egy közös vécét csináltattunk |
| nem csókoltuk soha apánk arcát |
| nem csókolta soha anyánk az arcunk |
| minden hazugság még a régi ház |
| soha semmi közünk nem volt egymáshoz |
| magukra hagytuk őket meghalni |
| magukra hagytuk őket egyedül mint a búzaszem |
| elporladni mi is becsaptuk őket |
| bíztattuk hogy majd együtt aztán belöktük |
| a sötét folyosóra tántorgó testüket hahotázva |
| kilőtték mellőlünk a belső szervek |
| csak tántoroghatunk védtelenül |
| szemkékjükkel szemkékünkben |
| egy túlélő szoba szégyenében |
| rossz rózsák közt tudván hogy így halunk meg mi is |
| nélkülük hogy nincs család nincs szerkezete |
| a múltnak hogy élni és meghalni |
|
Anyám halála
| Csak tűrt Tűrt mint az állat |
| Meg akart halni Nem akart meghalni |
|
| Viccelt velünk az intenzívben: |
| – Fodrászműhely? Leplekben jöttök? – |
| Most fekszel Halotti csöndesen |
| Nem viccelsz már De nem kell tűrnöd. |
|
|
Anyám
| pörkölt, hús-szaft, málé, |
|
|
Apám helyén
| s meg tud halni, ha kell. |
|
|
|