Erdei zsoltár

Belefogtam, hogy elkerítsem kicsi házam, őriztem a madaraktól, mert itt nagy szirti sasok is járnak, és mi lesz akkor? Nyújtottam a hátam súlyokkal, hogy megnőjek, annyira, hogy elérjem a fa tetejét, mert láttam a fészekben alélni egy hős csemetét, Este élesítettem a fogaimat, hogy el tudjam harapni az állatok torkát, mert fegyverem nincsen és nem szeretem már az őszi uborkát. Nehéz sorom van. Vadakból élek és vadak nincsenek, kivesznek, mint az istenek, és jómagam is félek. Lelapultam a földre, hogy kivegyem az értelmét, mint távoli zord lovasoknak, de elemek közt zavarodnak gondolataim és késem élét is elvették az ágak, és ruhámat lefosztja az idő, fülelem ugyan az éjszakát, de nem érzem, csak régi állatok szagát, ha nyári szelek szele jő. Majd tél jege reccsen fent a hegyekben, elhagyva száz nyurga alaktól tisztálkodom a salaktól, de fürge halak se lesznek a patakokban, és nem jön senki a kanyarokban, és mi lesz akkor?