Golgota
| Illeszkedik a kereszt alá, |
|
| és jár a láthatatlan úton |
|
|
Halló, Krisztus
| Már mindenféle krisztus voltam, |
| sovány, erőszakos, dagadt, |
| és úgy tarlottam, ahogy illik, |
|
| Hülyéskedő voltam, fölényes, |
| hogy el ne szóljam magam arról, |
|
| Az összes szerepet kiálltam, |
| hogy ne tűnjek föl olyan nagynak, |
| ebben a világmegváltásban. |
|
| Az olajfák közt imádkoztam, |
| és azt kértem, hogy segíthessek |
| egy emberen csak, valakin, |
|
| de ez sem így megy. Jöttek értem |
| és felszögeztek háttal az |
| emberiségnek, hogy megértsem |
|
|
Erdei zsoltár
| Belefogtam, hogy elkerítsem kicsi házam, |
| mert itt nagy szirti sasok is járnak, |
|
| Nyújtottam a hátam súlyokkal, hogy megnőjek, |
| annyira, hogy elérjem a fa tetejét, |
|
| Este élesítettem a fogaimat, |
| hogy el tudjam harapni az állatok torkát, |
| mert fegyverem nincsen és |
| nem szeretem már az őszi uborkát. |
|
| Nehéz sorom van. Vadakból élek |
| kivesznek, mint az istenek, |
|
| Lelapultam a földre, hogy kivegyem az értelmét, |
| mint távoli zord lovasoknak, |
| de elemek közt zavarodnak |
| gondolataim és késem élét is elvették |
|
| az ágak, és ruhámat lefosztja az idő, |
| fülelem ugyan az éjszakát, |
| de nem érzem, csak régi állatok szagát, |
| ha nyári szelek szele jő. |
|
| Majd tél jege reccsen fent a hegyekben, |
| elhagyva száz nyurga alaktól |
| de fürge halak se lesznek a patakokban, |
| és nem jön senki a kanyarokban, |
|
|
Figura
| Testem verve vasszögekkel, |
| csüngök egyre künn a fán, |
| vékony, lanka pléh vagyok csak, |
|
| Szenvedésem, mint a gyémánt, |
|
| mégcsak Isten sem vagyok. |
|
|
Laboratórium
| Beoltottam magam valamivel |
| s elburjánoztam mint a rák. |
| nézhessem végig legalább. |
|
| Orvos vagyok. Magamnak és |
| mindketten vergődünk, de én |
|
| Ketten vagyunk az orvosok. |
| esnek velünk. Én belehalok, |
|
|
Trikóban
| Nekem csak ez jutott, egy hangtalan jelenlét |
| trikós szivem az árnyékok belengték, |
|
| A falu végén alszik egy madár. |
| Azt a madarat már el nem fogom. |
| Az arcom elől elmúlik a nyár |
| s én bámulom a fényt a tornyokon. |
|
| Vállamra nem csap jóbarát keze, |
| lassan fölfordítom a tenyerem, |
| hogy megvizsgáljam, mivel van tele. |
| Azt vesztem el, mit el kell vesztenem, |
|
| halász-szerszámaimat s azt a dalt, |
| amit az ember otthonának áldoz, |
| és úgy fogok ezentúl élni majd, |
| hogy méltó legyek mindig a halálhoz. |
|
|
Por-vers
| Kicsiny vagyok – megsemmisíthetsz. |
| Úgyis tudom – megsemmisítesz. |
| Akkora vagyok, mint a por, |
|
| Állok, örökké veled szemben, |
| kit magamnál jobban szerettem, |
| csak porszem vagyok hozzád képest, |
| por beszél a por istenéhez. |
|
| Ahogy a nyom beszél a lóhoz: |
| lépj rám, tiporj el, ne gondolkozz, |
| azt akarom, mikor e tájon |
| elpusztítasz – neked is fájjon. |
|
|
Profán Betlehem
| a sumákolásból a hangszálból |
| elege van a népség igazából |
| melynek bőrére ügyetlen kezek |
| ásítva vernek marhabélyeget |
| hisz a marha ki nem tör a karámból |
| hisz óvja őt a jászolatlan jászol |
| azt hiszem ebből elege lehet |
|
| Elege van a pásztorok sötét |
| tekintetéből ostorok rekedt |
| csattogásából sunyi részegek |
| taktikájából mikor az övét |
| árulja mind a bőrét ösztönét |
| szabad futását orra lüktetését |
| a kemény szél otromba öklelését |
| árulja el a sprészagu cseléd |
|
| Elege van a Gáspár Boldizsár |
| büdös tömjénéből matt aranyából |
| faggyúvá töpörödött mirrhájából |
| – benőtt homlok megroggyant csizmaszár |
| bólogat három ütődött király |
| s úgy néz a rózsaszínű csecsemőre |
| hogy annak is elege van előre |
| az egész hercehurcából mi rája vár: |
|
| ordít, nyivákol vak csillagai |
| bélcsikarásos barmai csökött |
| és kisstílű júdásai között |
| hogy látja – nincs is kit megváltani. |
|
|
Tükör-este
| A domb ezüst falán a füst rajongva fűz ma egybe |
| titkolódzó teret rajongó kerteket |
| a Rózsadomb fölött a hold lassan kiont kegyelve |
| valami gyermeteg éteri permetet |
|
| Homályon át bolyong a tág terű világ: az este |
| lepleken élveteg éli az életet |
| Majd jő a szél mint könnyű él a kés hegyén s kimetszve |
| a házak élesen állnak mint ékszerek |
|
| Nagy fényei az égbeli világnak kibomolnak |
| ott fenn a csillagok itt lenn az ablakok |
| ragyognak és ragyognak és ragyognak és ragyognak |
| itt lenn az ablakok ott fenn a csillagok |
|
| Tükrökön át homályon át ha lát ki lát e földön |
| az ember e privát szende és semmi báb |
| Majd fönn a fény örök szemét nagy ékszerét ha följön |
| látja Istent magát – kit színről színre lát. |
|
|
Istenem
| Ölelj meg engem, Istenem, |
|
|
|