Mű-dal

Nincs semmihez emberi viszonyom, H2O a víz, az asszonyom vér, nukleinsav, kálium és mangán, a birkák bogyót termelnek a lankán, s a lanka sincs, vasérc vagy magnezit s ha néha egy leány levetkezik, dudor-mellén szorongás-sóit érzem, és lúgos kémhatású a szemérem, hogy tátogatva magába fogadja rajongó fároszom egy pillanatra, de – idő sincs – anyag mozgása csak finoman, filozófiailag, kertem sincs, hisz a keskenykelyhű rózsa széndioxidot nyel el elfogódva, és iskolába nem megy a gyerek, csak ha a kinetikus ingerek odébb lökik, így nincs is gyermekem, csak thalamusát ingerelhetem, a holdat nézem, ahol egyedül ezelőtt Dávid király hegedült, most irtózom a hold fehér porától, ahol elhal a súlyozatlan lábnyom. Gondolatom sincs – mohó enzimek szerteszét szedik képzeteimet. Már nem merek az ablakon kinézni: a macska – rost, a katica – khinézi, a búsulás szakadt adrenalin, csodálkozom, ha sírok valamin. De nem sírok. Nincs könnyem. Magyarország csak szociológiai adósság, infrastrukturám téves kapcsolása, rossz indexek egymásra halmozása. Az opera – komputer-hangközök illeszkedése a gége fölött, a szabadság – mit annyira akartam – elenyészik egy ismeretlen kvarkban. Barátaimnak többé neve nincs, meszes csigolyák, kapcsolt szén-bilincs, szivük egy időközben elhaló erőlködő piros izomcsomó. De piros sincs és zöld sincs a fényhullám nemzetiszínű hullalobogóján, apám régen a férgek tömege, anyám csak az anyaföld vegyszere, a selyemkendőt hidroxilgyök-láncok alkotják, integethetek utánuk. Asztalomat atomok tartják össze, csak görnyedek az ismeretlen őszbe, de ősz sincs, csak a föld bukdácsolása, s az aláhullt levél tömegvonzása, belenyugszom a falukutatásba, nyugdíjtalan öregek mosolyába, a biztosító ügynök aceton légzésébe – hogy nincs telefonom. Ennyi. Nincs többé összeköttetés, forradalom, se összeesküvés, bábként ülök, de minden héten egyszer megjelenik egy vakmosolyú felcser, injekcióban hozza könnyemet, szemembe csöppent – és könnyezhetek. Mert nem sírok. Mondják, rendellenesség, fiziológiai szemtelenség, száraz a szemem, nem termel vizet, persze eddig föl se tűnt senkinek, most könnyeztetnek, becsöppentenek: költőnek lássanak az emberek, ecet, só, ánizs, szülőföldi bükköny, és legördül az arcomon a műkönny.