Fecske
| El kéne szállni fecskemód |
| csak nincsen hozzá fecskekód |
| Jövök jövök! – azt mondani |
| Megyek megyek! – így fecsekül |
| minden emberben fecske ül |
| el kéne szállni fecskemód. |
|
Szizifusz
| aztán lehull s a mélybe lenn |
| Már annyi izom megszakadt |
|
Csak az a baj
| Csak az a baj, hogy kibírom, |
|
| ha mint a gyertya, égre tör, |
| Csak az a baj, hogy legbelől |
|
| az ágy szélén a perceket, |
|
| Csak az a baj, hogy betegen |
| megtámaszkodva egyhelyen, |
| ahogy az agyonszúrt királyok. |
|
| a fejemre, mint szörnyű haj, |
| hogy kibírom, csak az a baj. |
|
|
Unom
| unom a mélybe vájt lyukat, |
| vonatot, dumát, lényeget. |
| s az istent, aki maga van |
|
Félkarú
| ő csak szorít, féloldalt, |
|
|
Tihanyi tornyok
| A karcsú két torony örökké idelátszik |
| reggel ha fölkelek s erőre kap a nap |
| s megindul a világ a visszavonulásig |
| szökellő kúpjaik lángolni látszanak |
|
| Pirosló pontjaik csupán egy gyufahegynyi |
| tüzet ha tartanak Én óriás vagyok |
| Majd megfordul a kép: én kezdek kicsinyedni |
| és ők lesznek az ég előtt hatalmasok |
|
| Alul a tömbhegyen bokrok duzzadt sörénye |
| fekszik a Balaton fölé mint puha rongy |
| templomlábuk alá a sorsát kibeszélve |
| fegyelmezetlenül a nagy víz odaront |
|
| Ez a történelem A templom és az ember |
| mindegyik maga áll kétséges őrhelyén |
| legenda kő ideg az elmúlással szemben: |
| engem őriznek ők és őket őrzöm én. |
|
|
Nap-hit
| Ha semmi más – csak hinni tudtam |
| nyúló hegyekig eljuttattam |
|
| egy hajfürtöt aranynak láttam |
| pedig kócos és szürke haj volt |
| vizet láttam a pusztaságban |
| ahol esőnek nyoma sem volt |
|
| gerjedelmekbe a szerelmet |
| egy országba a gerjedelmet |
| hogy hinni tudjunk a hazában: |
|
| magamban vagyok mint a mennybolt |
| nyomorék nőkből lett az isten |
| s egy országot hazává hittem |
| – balul üthet ki – érdemes volt. |
|
|
Pontosan
| A tárgyak kényszerűen pontosak. |
| Vannak, de mégse olyan fontosak. |
| Kimérve állnak, mint a geometria, |
| nem látni, hogy bennük is van hiba. |
|
| A mámoroktól őrizkedjetek, |
| legyetek tiszták, bölcsek, rendesek, |
| hogy tündököljön bennetek a szent |
| és megmásíthatatlan égi rend. |
|
| A végső dolgok értelmében én |
| kételkedem, mint ahogyan a fény |
| az üvegen ugyan még áthatol, |
| de aztán ő is elvész valahol. |
|
| Legyetek kényszerűen pontosak, |
| levők, de mégse olyan fontosak, |
| kimérve állva, mint a geometria, |
| így nem tudják, hogy hol van a hiba. |
|
|
Személyesen
| mint egy gyerek, anyánk szerelme, |
| s ahogy mindegyik gyermekünk. |
|
| elroncsolódunk, önmagunkba |
| abba, mit élünk és halunk. |
|
| Fejünk egy labda, egy golyó, |
| egy asszony vagy egy nebuló. |
|
| Személyesen, személyesen csak |
| rongyok vagyunk és senkiházik, |
| ki egész nap iszik, vitázik |
| és végülis mindenkit elhagy. |
|
| Az ember pedig megvalósul |
| ahogy a szem, a csont, a fal, |
| a velő- s idegrostokon túl. |
|
|
Mű-dal
| Nincs semmihez emberi viszonyom, |
| vér, nukleinsav, kálium és mangán, |
| a birkák bogyót termelnek a lankán, |
| s a lanka sincs, vasérc vagy magnezit |
| s ha néha egy leány levetkezik, |
| dudor-mellén szorongás-sóit érzem, |
| és lúgos kémhatású a szemérem, |
| hogy tátogatva magába fogadja |
| rajongó fároszom egy pillanatra, |
| de – idő sincs – anyag mozgása csak |
| kertem sincs, hisz a keskenykelyhű rózsa |
| széndioxidot nyel el elfogódva, |
| és iskolába nem megy a gyerek, |
| csak ha a kinetikus ingerek |
| odébb lökik, így nincs is gyermekem, |
| csak thalamusát ingerelhetem, |
| a holdat nézem, ahol egyedül |
| ezelőtt Dávid király hegedült, |
| most irtózom a hold fehér porától, |
| ahol elhal a súlyozatlan lábnyom. |
| Gondolatom sincs – mohó enzimek |
| szerteszét szedik képzeteimet. |
| Már nem merek az ablakon kinézni: |
| a macska – rost, a katica – khinézi, |
| a búsulás szakadt adrenalin, |
| csodálkozom, ha sírok valamin. |
| De nem sírok. Nincs könnyem. Magyarország |
| csak szociológiai adósság, |
| infrastrukturám téves kapcsolása, |
| rossz indexek egymásra halmozása. |
| Az opera – komputer-hangközök |
| illeszkedése a gége fölött, |
| a szabadság – mit annyira akartam – |
| elenyészik egy ismeretlen kvarkban. |
| Barátaimnak többé neve nincs, |
| meszes csigolyák, kapcsolt szén-bilincs, |
| szivük egy időközben elhaló |
| erőlködő piros izomcsomó. |
| De piros sincs és zöld sincs a fényhullám |
| nemzetiszínű hullalobogóján, |
| apám régen a férgek tömege, |
| anyám csak az anyaföld vegyszere, |
| a selyemkendőt hidroxilgyök-láncok |
| alkotják, integethetek utánuk. |
| Asztalomat atomok tartják össze, |
| csak görnyedek az ismeretlen őszbe, |
| de ősz sincs, csak a föld bukdácsolása, |
| s az aláhullt levél tömegvonzása, |
| belenyugszom a falukutatásba, |
| nyugdíjtalan öregek mosolyába, |
| a biztosító ügynök aceton |
| légzésébe – hogy nincs telefonom. |
| Ennyi. Nincs többé összeköttetés, |
| forradalom, se összeesküvés, |
| bábként ülök, de minden héten egyszer |
| megjelenik egy vakmosolyú felcser, |
| injekcióban hozza könnyemet, |
| szemembe csöppent – és könnyezhetek. |
| Mert nem sírok. Mondják, rendellenesség, |
| fiziológiai szemtelenség, |
| száraz a szemem, nem termel vizet, |
| persze eddig föl se tűnt senkinek, |
| most könnyeztetnek, becsöppentenek: |
| költőnek lássanak az emberek, |
| ecet, só, ánizs, szülőföldi bükköny, |
| és legördül az arcomon a műkönny. |
|
Retúr
| Rohanok mint a jaj – még élni élni élni |
| ahogyan száll a hang szakadva – szertelen |
| száguldok kapcsolok az északi a déli |
| megbűvölt Balaton fölötti tereken |
|
| Alsóőrs tűfínom templomtornya fehéren |
| a fakó fák közül lebegve kilövell – |
| gázt adok kapcsolok hogy hátha még elérem |
| azt a helyet ahol „már nincs számomra hely” |
|
| De még nem érem el – se országom se békém – |
| az általánosat se meg a helybelit |
| csak száguldok vagyok: a dombok meredélyén |
| kimondhatatlanul nagy napkorong feszít |
|
| Csak száguldok Tovább Az erdők kanyarán túl |
| érzik a vattaszép felhők finom szaga |
| A mutató inog: száznegyvenötbe rándul – |
| már a tér fut belém – a kocsi áll maga |
|
| A haza áll maga Röpülök már kilőve |
| verdeső vadlibák vonuló véjeként |
| a boldog elveszett és gyermekkori őszbe |
| hol két fasor között kéken kinyílt az ég. |
|
|
|