Kettős zsoltár

„Hé, szeretsz?” – kiáltottam a gépkocsi után a fasorban és kiszállt a vékonyhajú nő, lesimítva kezét ágyékán, amit fakó ballonruha takart. – Ugyan. Sohase láttalak. – „De ismersz?” – Nem mondhatnám. – „Mégis, tudod, hogy a rövid fákkal ékes ligetben régen találkoztunk, kívánatos vagy, szeretném látni meztelen combjaidat, melled vadmálnáját, lábujjaid parazsát.” – Ne beszélj. Úgyis elfeledjük egymást a kéj szédületében és holnap arcvonásaink is semmivé foszlanak. – és megoldotta derekán az övet és ötezeréves mozdulattal lépett ki csípőjéből, gyűrűs szoknyája ráncaiból. Én mondtam a szavaimat. – „Árnyékos szemed fekete ital, ujjaid pergése őszi lomb, bordaíved eleven kagyló, de szeretsz-e?” – Ugyan. Sohase láttalak. – Felelte és eloldotta a füvek között a mezítelenség papucsát. – „Liliomos térded úgy nyílik elém, mint régi címerek pajzsa, csak szeress”. Szép szavad van, de hogy szerethetnélek, hiszen idegen vagy és százszor ismeretlen. – „A kéj órája örök és a szeretés harántcsíkja rózsás köldököd alatt az idők elejéről való, mért ne szeretnél hát? Ismerlek szemeim óta, nyelvem íze, fogaim fehérsége óta.” – Idegen, a lomb beárnyal, – mondta és előttem állt tökéletes mezítelenségében, ahogy egy anya szülte őt a piros napon. – Ne kérdezz, mert a szó fonala emlékekhez gombolyodik, melyek gúzsba kötik lábaim tárulkozását és leejtik karjaim ölelését, gyönyöröm szárnyait. Holnapra úgyis elfeledjük testünk síkosságát, arcunk hevét. Sohase voltál és sohase leszel. De itt az óra. Bőröm ruháját is leoldom, hogy lelkemig érj. – Ma is futok, de nincs hová Menekülök, nincs is ki elől, tűzvörös erdőn át szaladok s nincsenek éjszakáim.