Táj, nővel

A domb falán a terrakotta házak a tiszta levegőben úgy vigyáznak, hogy egymáshoz ne érjenek, mint logaritmus képletek fejezik ki a megközelítést, szomszéd ricsajt és vékony kerítést, a másik házba dugott szeretőt, ki a sok vadnövénybe belenőtt. Most látom, kívülről csak, mennyi baj van. A nő kobakján szalmaszínű haj van, a szájaszéle, mint a papiros olyan vékony, és szeretni tilos. Vödörrel mer vizet a kútról, aztán bámul az útra, elindul a lankán, ringatja végig tömött fenekét e szerelemből szőtt fehércseléd. Ha este marja, mint kutya a koncot a férje, ő meg játssza a bolondot, felhőtlen égre gondol, tág tavaszra és gyűlik könnye, mint a pénz, kamatra. Az égen vadludakat hallani, kívül a lélek, belül lásd: a húsát – s kiütközik a tájon valami kis, matematikai szomorúság.