Valakit szeretek

Én egy eszmei lényt szeretek, körözik az újságok, közölték a fényképét, fölismerhetetlen, én egy eszmei lényt szeretek, elnézek szeretőim buksija fölött az égbe, ahol lennie kéne, ahogy Szűzmária fölment, látni a képeken. Én egy eszmei lényt szeretek –, mindenki tudja, kár velem összefeküdni, nem leszek én attól jól, összekentek egem már vastag rúzsokkal, nevüket mellemre írták, nem segít rajtam, tejes barátnők, alvatag szájak, csontok, pihék nekem nem elegek, bőrük ikrája dől elém, valakit szeretek, énem moccanása közt didereg, nincsen, nők hónaljába bújhatok mint ideges madár, combjuk folyama föd be, sodor, tekerőzik velem, – én egy eszmei lényt szeretek – nevetni kell – be vagyok csapva a valósággal, verejték gyöngyeit láttam feküdni hártyalemezes mellükön, becsapnak engem a körmök csodálatosságai, a térdek fájdalmas csont-kalapkái, becsapnak a medencék, a teknők, a vájulatok, nevet a fodrásznő, hogy nincs meg, persze, ismer, meg se lehet, int a kezével az üvegen át, nem baj, élni kell.