En attendant l’amour

Béke

Még egyszer fölrepülni

az ismeretlen égre,

s a lengő madarakkal

azt kiáltani: béke!

Hol van az a szabadság?

És hol van a mi tájunk?

Mi örökösen égünk,

mi örökösen szállunk!

Kapaszkodunk a vékony,

folyékony levegőbe,

műholdak és rakéták

között úszunk előre.

Mi folyton szeretünk csak,

szemérmes szerelemmel,

vergődünk hosszan, árván,

ahogy a másik ember.

Föllobbanni a légbe,

hol a napsugár özönnyi,

Isten kitárt világát

még egyszer megköszönni!

Valakit szeretek

Én egy eszmei lényt szeretek,

körözik az újságok, közölték a fényképét, fölismerhetetlen,

én egy eszmei lényt szeretek,

elnézek szeretőim buksija fölött az égbe,

ahol lennie kéne,

ahogy Szűzmária fölment, látni a képeken.

Én egy eszmei lényt szeretek –,

mindenki tudja, kár velem összefeküdni, nem leszek én attól jól,

összekentek egem már vastag rúzsokkal, nevüket mellemre írták, nem segít rajtam,

tejes barátnők, alvatag szájak, csontok, pihék

nekem nem elegek, bőrük ikrája dől elém,

valakit szeretek, énem moccanása közt didereg, nincsen,

nők hónaljába bújhatok mint ideges madár,

combjuk folyama föd be, sodor, tekerőzik velem,

– én egy eszmei lényt szeretek – nevetni kell –

be vagyok csapva a valósággal, verejték gyöngyeit láttam feküdni hártyalemezes mellükön,

becsapnak engem a körmök csodálatosságai,

a térdek fájdalmas csont-kalapkái, becsapnak

a medencék, a teknők, a vájulatok,

nevet a fodrásznő, hogy nincs meg, persze, ismer, meg se lehet,

int a kezével az üvegen át, nem baj, élni kell.

Sárga

És olyan sárga a kezed,

oly sárga a pupillád

körül a narancsszélű kör,

ahogy kibontja szirmát,

és áraszt sárga könnyeket

az örömtől, a bútól

és sárga vér bugyog elő

az erekből, a húsból.

Szemöldököd zuzmója,

öled sűrű füve

a sárga combok mellett

vakítóan fekete,

hajad növényzetéből

a sárgapajzsú homlok

menten feketeszálú

keserűséged ontod,

de hasad héja sárga

és belül sárga vagy,

sárga vagy, mint a márga,

sárga vagy, mint a nap.

Maga

Szeretném Önnek nyilvánítani

minden szerelmem és fegyelmem

ez a szerelem az a valaki

kit minden ideámon túlemeltem

ez az idea Maga aki

csak áll a sarkon megveszekedetten

a Műcsarnok s Nagaszaki

között egyetlen rémületben

kék kosztümben egy lehetetlen

téren huszadik századi

csillogó szkáj köpenyben

– ennyit akartam mondani.

Lány-szerelem

Nagyon meggondolandó

kivel fekszel egy ágyba

milyen az ottelója

milyen a muskotálya

milyen legyen a padló

milyen legyen a szék

mire az ember lánya

leteszi mindenét

a jersey blúzt a szoknyát

a bugyit kombinét

nagyon meggondolandó

milyen legyen a szája

a mosolya a bokája

a pihéje a bája

milyen legyen az utca

ami hozzá vezet

milyen legyen a város

a kert a kerület

lesz-e szemében őrült

lángolás amitől

fölgyullad a világ is

ha a lány nekidől

Nagyon meggondolandó

mert aztán ott a lány

magában a szobában

meztelenül csak áll

szedegeti a cuccát

gyönyörű rongyait

meztelen köldökével

világokat vakít

kapkodja visszavenni

a szoknyát a tüdőt

szapora lélegzését

milyen volt azelőtt

nagyon meggondolandó

kit hogy lehet szeretni

milyen legyen az arca

milyen legyen a szék

mire az ember lánya

leteszi mindenét

milyen az íze szája

emléke muskotálya

a poharában a bólé

az üvegében a sörlé

az asztalán a sercli

mert van ahonnan többé

már nem lehet magunkat

sohasem visszavenni.

Táj, nővel

A domb falán a terrakotta házak

a tiszta levegőben úgy vigyáznak,

hogy egymáshoz ne érjenek,

mint logaritmus képletek

fejezik ki a megközelítést,

szomszéd ricsajt és vékony kerítést,

a másik házba dugott szeretőt,

ki a sok vadnövénybe belenőtt.

Most látom, kívülről csak, mennyi baj van.

A nő kobakján szalmaszínű haj van,

a szájaszéle, mint a papiros

olyan vékony, és szeretni tilos.

Vödörrel mer vizet a kútról, aztán

bámul az útra, elindul a lankán,

ringatja végig tömött fenekét

e szerelemből szőtt fehércseléd.

Ha este marja, mint kutya a koncot

a férje, ő meg játssza a bolondot,

felhőtlen égre gondol, tág tavaszra

és gyűlik könnye, mint a pénz, kamatra.

Az égen vadludakat hallani,

kívül a lélek, belül lásd: a húsát –

s kiütközik a tájon valami

kis, matematikai szomorúság.

Az idegen

Nem írok neked. Nem beszélek.

Nincs semmi mondanivalóm.

Szeretlek, eszlek és föléllek

háromszázhatvanöt napon.

Megosztani még egy sziporkát,

fikarcnyi álmot sem tudok,

ezért, mint oduba a néger,

saját bajommal elbújok,

el saját feketeségemmel,

bőrömmel és szagommal el,

itt fal, itt szög, itt félelem van,

és nincsen senkinek se hely.

Nyári szerelem

Az emberi mozdulatokból

fölépített közös falak

és üres mosolyok törékeny

ráncai közt is védd magad,

a vállak üvegpalotája

mögött a lélek idegen,

ha betörik az ölelésben

karcol és sért minden elem.

A forró homokon hevernek

a tagjaink, mint az arany,

de oroszlánok és szerelmek

között mindenki maga van.

Külön a homok, a homokszem,

külön a test, külön az arc,

külön a jobb, a bal, az árnyék

és a valóság. Mit akarsz?

Kivégzés

Agyonlövetném mind a nőket

akik a szám előtt kinőnek

fehér bundában fekete gyapjjal

csizmaszárba dugott lábakkal

az égőköldökűeket meg

akik igazából szeretnek

az elhagyottakat a dögnek

vetetteket akik köhögnek

a gyönyörükben mint a srácok

nem mondanak csak egynehány szót

azt is félig azt is alig hogy

csak mint az állat épphogy gyanítod

kaszaboltatnám lelövetném

a hegyekben saját menyecském

a völgyekben a Szőkerózsát

odahaza a Jézusország

okos képét az összes asszonyt

aki hazudik igazat mond

a világtalan kerületben

mindenkit aki szeret engem

Szoba

Ott áll a nő és ott a férfi,

árnyékuk nagy kabátja ring,

szemükből havak csöndje néz ki

és testükön tapad az ing.

Elváltozik a csók, a sóhaj

egy éven át, két éjen át,

nézi kegyetlen irgalommal

a csontok régi halmazát

a férfi, nézi szép szerelmét,

a fogakat, a gyöngyöket,

a térdeket, melyekből nemrég

olyan kemény kéj vétetett.

A testek súlya végtelen nagy

egy éjen át, két éven át,

az is szerethet, aki elhagy

és az is, aki elbocsát.

Este

Elment a lányka egyik este

és nem jött vissza többet.

A faluk mögött rengeteg út van,

arra ment,

Négy-öt méterre láttam

csak a sötétben.

Mire világot hoztam a kamrából,

nem volt nyoma sem.

Azt mondta, tegnap múlt egy hete,

visszajön.

A kancsóban beállt a víz,

nem is kell már.

A tömzsi üvegben

megfeketedett a lekvár.

A padláson valaki jár,

de csak a macska.

Egy hálóing maradt itt, meg egy

sapka.

Kilukadt szegénynek a cipője,

most aztán fázhat.

Moccanás előtti türelme van

minden tárgynak:

végleges ez a magányosság,

mint az isteni fény:

folytonos, toborzó gondolatok közt

így maradok én.

A kenyérhéj se lehet görbébb,

merevebb,

a kulcslukon se fér be

ide a szeretet,

pedig minden tágas és üres,

mint a lomtár.

Magányosabb vagyok

egy halottnál.

Az ajtók időnként maguktól nyikorognak

s én ülök az ágyon,

már kerestem a pincében, szérűben,

de sehol nem találom.

Kettős zsoltár

„Hé, szeretsz?” – kiáltottam a gépkocsi után a fasorban

és kiszállt a vékonyhajú nő,

lesimítva kezét ágyékán, amit fakó ballonruha takart.

– Ugyan. Sohase láttalak. –

„De ismersz?” – Nem mondhatnám. – „Mégis,

tudod, hogy a rövid fákkal ékes ligetben régen találkoztunk,

kívánatos vagy, szeretném látni meztelen combjaidat,

melled vadmálnáját, lábujjaid parazsát.”

– Ne beszélj. Úgyis elfeledjük egymást a kéj szédületében

és holnap arcvonásaink is semmivé foszlanak. –

és megoldotta derekán az övet és ötezeréves mozdulattal

lépett ki csípőjéből, gyűrűs szoknyája ráncaiból.

Én mondtam a szavaimat. – „Árnyékos szemed fekete ital,

ujjaid pergése őszi lomb, bordaíved eleven

kagyló, de szeretsz-e?” –

Ugyan. Sohase láttalak. –

Felelte és eloldotta a füvek között a mezítelenség papucsát.

– „Liliomos térded úgy nyílik elém, mint régi címerek pajzsa, csak szeress”.

Szép szavad van, de hogy szerethetnélek, hiszen

idegen vagy és százszor ismeretlen. –

„A kéj órája örök és a szeretés harántcsíkja rózsás

köldököd alatt az idők elejéről való, mért ne

szeretnél hát? Ismerlek szemeim óta,

nyelvem íze, fogaim fehérsége óta.” –

Idegen, a lomb beárnyal, – mondta és előttem állt tökéletes

mezítelenségében, ahogy egy anya szülte őt a piros napon. –

Ne kérdezz, mert a szó fonala emlékekhez gombolyodik,

melyek gúzsba kötik lábaim tárulkozását és leejtik

karjaim ölelését, gyönyöröm szárnyait.

Holnapra úgyis elfeledjük testünk síkosságát, arcunk

hevét. Sohase voltál és sohase leszel.

De itt az óra. Bőröm ruháját is leoldom,

hogy lelkemig érj. –

Ma is futok, de nincs hová

Menekülök, nincs is ki elől,

tűzvörös erdőn át szaladok

s nincsenek éjszakáim.