En attendant la grâce

Testéből él…

Testéből él a költő,

mint földből a kukac.

Legyen göröngy vagy ékkő,

amid van, azt mutatsz.

Ordas

Ordas vagyok a szélben,

sehogy sincs nyugovásom,

futkosom és mögöttem

nincs lábnyom.

Falok bárányokat

s az éhes tél fal engem,

ordítok, hogy miért

vagyok olyan kegyetlen?

Hála

„Emberölés volt mindig

legbenső ingerem,

amennyire magam

magamtól ismerem.

Most szép kabátban járok,

s dolgozom, mint az állat,

és verseket ajánlok

föl a Szűzmáriának.”

Lények

Lények biológiai

csapatában megszületve

élünk mint a makaróni

egyedekké csövesedve

Elhibázott szerelemben

elhibázott társ akad

keresünk a kegyelemben

társadalmi társakat.

Fejed lehajtod

Fejed lehajtod. Nincs szemed,

vagy csak előlem eltakartad.

És magadra erőlteted

a fölemésztő, vad nyugalmat,

szemhéjad keserű zugában

feltorlódik a tűz, a víz.

Magamra hagysz a félhomályban,

mielőtt végképp elborítsz.

Jegyesek

A sorsom én magam vagyok,

beteljesült valóság,

de kezembe te adod

a megfeketült rózsát,

hogy én legyek a vőlegény,

a földíszített ember,

aki merően áll a fény

közepén kiszúrt szemmel.

Kegyelem

Mily szomorú a lélek alja,

a lélek ege mily magas,

azért lettünk, hogy égbe törjünk,

vagy földre hullni ugyanaz?

madárképesség, lélek-ára,

szárnyaszegett hit, hontalan,

azért lett szárnya, hogy röpüljön,

azért röpül, mert szárnya van?

Döntés

Rengeteg év után,

mikor már nem lehet,

kocsmaasztaloknál hozunk

hibás döntéseket.

Kancsal

Az üveg mögött néha ül egy lányka,

a villamoson lassan szendereg,

aztán hirtelen óriásira tárja

szemét és keresi a szememet,

de én már az utakra nézek akkor,

hol vastag varjak verik a szemet

kék csőrükkel a jéghideg talajból

s én tapsolok, hogy föllebbenjenek.

Oly nagy

Oly nagyra nőttél bennem,

mint kitárt ujjú fák,

elborítottál engem

az ereimen át,

csupa vér vagyok, nézzed,

tartsd távol a kezed,

nehogy testedhez érjek

és bevérezzelek.

Üvegportré

Kinéz egy fej az ablakon. Szemében

ijedt öröm. Cincogó muzsika

dideregteti a lábát. Majd serényen

lehunyja szemét, mint a múmia

s függőleges halandó, nem is néz ki,

csak üvegbörtönében áll itt váltig,

míg ablakára s homlokára vési

a tél vigyorgó hieroglifáit.

Mi

Zöld pohárban piros kanál –

Ezzel se lehet meggyógyulni,

se gyógyszerrel, se ifjúsággal

fölépülni már nem tudunk mi,

csak égünk asztalon és ágyon,

fehér lepedőn fuldokolva,

hülyéskedünk, mert nem tudunk

kardunkba dőlni, férfimódra.

Sors

Minden igaz egy darabig,

a sütemény, a tál, a körte,

aztán előjön valaki,

hogy dolgainkat összetörje,

előjön valaki a múlt

mögül a tétova jövőbe

a vizesarcú utakon,

hogy dolgainkat összetörje.

Úristen

Úristen, fölüvöltök

a téren, nem bírom,

csak álljanak az autók

magukban az úton,

röpüljenek rakéták

a régi égre fel,

aki tud, csöndben üljön,

aki tud, égjen el.

Bátran

Ne írj verset ha nem lehet

hajtsd be a füzetfedelet

ne csókolj szájat ha már nincs szád

ne csinálj úgy mintha kibírnád

tudj idegesen járni-kelni

tudj napfényesen haldokolni

de ne riasszon vissza semmi:

ne bírd ki – hogyha nem bírod ki.

Vágy

Ami után kapkodsz, elvész,

amit elengedsz, megfogod.

Karodba röpülnek a fecskék,

s magadra hagynak a csillagok.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]