Kisváros

Megáll a busz, esik, jégfoltos az utca,
díványon ül valaki, hallgat, él,
bandába verődnek hosszúhajú srácok,
a plakáton zongorahangverseny áll,
az egyik neonszem kiszúrva, a vörös
betűk ügyetlenül remegnek, akkora
óra van a kis utcában a kirakatban, mint a sajt,
áll az idő – a boltos csomagol,
a templom medveteste lerogy a sötétben,
a nagy verandán csönget valaki,
nincs itthon a fogorvosnő, igen,
ellebegett a könnyű semmiben.
Nem baj, ha csönget, úgyis nagy a zaj,
valaki sír, talán, áthallani,
itt az utca végében lakik egy
magas fiú, az tanul az Agráron,
ha azt keresi, arra menjen el.
Nagy itt a csönd. Nagy itt a zaj,
galambtestűek a gimnazista lányok,
a buszsofőr estére hazamegy,
és megöregszik a lenhajú asszony,
aki lengett a lassú parketten,
hajó kiköt, dudál a sűrű ködben,
nem megy a parton senki, vége van,
mered a cifratornyú szálló, ajtajában
hullámoshajú pincérfiú áll.
Valaki sír. Áthallani, ahogy
a szállodában fekszem, mint a hóhér,
barátságtalanul, didergő-hidegen,
magát siratja valaki, vagy mást,
aki színvára nincsen kegyelem.
Áthallani a városon a sírást,
a kis köves utcákon felgörög,
a parkon át, hol nagy szerelmesek
fonnyadtan tapadnak, mint a levél.
Fölhallani – kis város ez, hiába –
a második emeletre, a villák
fehér kerítésén át, a nagy gyepen
száll-száll a sírás, ütemtelenül.
Kinézek. Lenn a tér. Üvegfalak
az esőben a házak, boldogok
a mérnökék a kocsival, a sarkon
halat-vadat-baromfit adnak el
játéksapkás, nagykezű emberek.
Fényképész, nagy fotó, talpig fehérben
menyasszony mosolyog magában, egyedül,
a ferde utcán a presszóban görög
nézésű lány, a fekete püfög,
és várnak nagykabátú emberek.
A zugsötétben kihajol a ház
alacsony asszonya, – én nem tudom, mi van,
én nem tudom, hogy milyen ez a század,
nem tudom, milyen ez a város, de nálunk
állandóan sírnak felnőtt férfiak.
Mondtam is Icunak, jelentse be
a rendőrségen, vagy csak a tanácsnál,
vagy szóljon egyszerűen Janinak a boltban,
ki könyvekhez is ért és lovat ápol
az agrártudományi részlegen,
jelentse be, valaki sír, gyerek-
sírást elhallgatok reggelig, de ez a mély
rázkodó sírás kikezdi idegeimet.
Örültem már, hogy hazajön a férjem,
vettünk villanykályhát, mondtam már? kapni szép
átlátszó csipkekombinét
– nevet – valaki sír, nem értem, többen is?
Mély férfihangon. Hallotta, megint fellövik
a holdba júliusban magukat
a szőkefejű amerikaiak?
Majd közvetít. Megyek is. Lesöpröm
a járdáról az esőt, szemetet,
sose vigyáznak… – Lángol a sötét,
mint a belső tűz, kiárad az utakra,
a házak üvegén eső csorog,
s nem oltja el, a víz, a Balaton
nekiütődik a vörös köveknek,
köd száll a parton, nedvesek az arcok,
lehúzza redőnyét a bizsu-bolt.
Leszaladni. Valamit kéne venni,
egy hajót, vagy egy nagy medáliát,
piros csatot, borostyán nyakörvet,
a falra egy majolika-cicát.
Benzint töltenek a kocsiba, kotyog
az öblös, zöld anyag a gumicsövön,
fölcsuklik, rázkódik, aztán haza, a faluba
indulnak az állatorvosék.
Selyemkendőben jön még valaki,
szép arca van, ovális és sötét,
nem nagy dolog és holnap hajnalig
összeszorítja meztelen szemét.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]