Fénykép

Emlékeztek – nekünk nincs meg a kép – a tornateremből lecipelték a súlyos, alacsony padokat, a sárgakavicsos iskolaudvarra leszaladtunk, ott volt egy emelvény, sorban álltunk, mint a kis kivégzettek, s volt, aki törökülésben ült a földre s az egyik kis fekete táblát tartott óvatosan két ujjal a kezében, melyre III./b-t írt kissé eldőlt krétavonalakkal Krizsán úr, aki mereven ült a padon a nyüzsgő gyerekek közt s megadva várta, hogy mit hoz a történelem. Szemben velünk a mester, csíkos nyakkendőben, maszatos kézzel igazgatta az izgága nebulókat, kik fölszegett fővel, büszkén, kik lesunyítva bozontjukat vártak a gépezet csattanására, az izgatott lövedékre – örökké várnak már, hiába fedte le fekete ronggyal ugráló homlokát, hosszú fejét a mester, örökké várnak már, soha sincs meg a képünk, nem maradt abból a korosztályból, csak a felelősség. Örökké várnak már, az ég nagy díszlete előtt ez a kis csapat bátran ül, mereven, a nagyszemű tanítóval – nincs meg a kép, törökülésben mit se szorít a kezében Csendes Ádám, a kertészfiú. Szirénák búgtak föl, kemény bombák hullottak szét a magasból szétfutottunk mi, derék gyerekek, velünk a csíkosnyakkendős fekete mester és az öreg pásztor, kinek arcába fújta haját a szél. Szétverték ezt a képet bombák, denevérek, szilánkok hasították föl a gyermek-emelvényt, levegő ez a kép, a filmen nincs egyetlen fej sem, iskola sincs, kövezet sincs, tornapad, üres a táj. Ki merre szaladt? S Gauguin mondaná: hova ért el? Ki maradt meg a drága csapatból és melyik lélek állta az idők bombáit, múltja csatáit? Mindent kibír, ha felnő az ember. S talán emlékeink is behegednek, a bombaszilánkok verte sebek, a lélek vásznán a hasadozások, és minden, minden, még a gyermekkor is gyógyítható.