En attendant l’Europe

 

 

 

 

Fénykép

Emlékeztek – nekünk nincs meg a kép –
a tornateremből lecipelték a súlyos, alacsony padokat,
a sárgakavicsos iskolaudvarra leszaladtunk, ott volt egy emelvény,
sorban álltunk, mint a kis kivégzettek,
s volt, aki törökülésben ült a földre s az egyik
kis fekete táblát tartott óvatosan két ujjal a kezében,
melyre III./b-t írt kissé eldőlt krétavonalakkal
Krizsán úr, aki mereven ült a padon a nyüzsgő gyerekek közt
s megadva várta, hogy mit hoz a történelem.
Szemben velünk a mester, csíkos nyakkendőben,
maszatos kézzel igazgatta az izgága nebulókat,
kik fölszegett fővel, büszkén, kik lesunyítva bozontjukat vártak
a gépezet csattanására, az izgatott lövedékre –
örökké várnak már, hiába fedte le fekete ronggyal
ugráló homlokát, hosszú fejét a mester,
örökké várnak már, soha sincs meg a képünk,
nem maradt abból a korosztályból, csak a felelősség.
Örökké várnak már, az ég nagy díszlete előtt ez a kis csapat
bátran ül, mereven, a nagyszemű tanítóval –
nincs meg a kép, törökülésben mit se szorít a kezében
Csendes Ádám, a kertészfiú.
Szirénák búgtak föl, kemény bombák hullottak szét a magasból
szétfutottunk mi, derék gyerekek, velünk a csíkosnyakkendős
fekete mester
és az öreg pásztor, kinek arcába fújta haját a szél.
Szétverték ezt a képet bombák, denevérek,
szilánkok hasították föl a gyermek-emelvényt,
levegő ez a kép, a filmen nincs egyetlen fej sem,
iskola sincs, kövezet sincs, tornapad, üres a táj.
Ki merre szaladt? S Gauguin mondaná: hova ért el?
Ki maradt meg a drága csapatból és melyik lélek
állta az idők bombáit, múltja csatáit?
Mindent kibír, ha felnő az ember.
S talán emlékeink is behegednek, a bombaszilánkok
verte sebek, a lélek vásznán a hasadozások,
és minden, minden,
még a gyermekkor is gyógyítható.

 

 

 

Bomba

Mindig a bomba a bomba
mintha itt zakatolna
ha elhallgatok dünnyög
szétreped mint a sülttök
városok falvak égnek
fene az emberiséget
se őrültek se szentek
nem találnak kegyelmet?
Mindig a bomba a bomba
Mindig a bomba a bomba
ledobva alattomban
nők hasára gyerekeknek
kopasz fejére betemetnek
ezreket mésszel földdel
sárral fekete kenőccsel
mindig a bomba a bomba
Mindig a bomba a bomba
furakszik a nyomomba
ülhetek állhatok már
jobban az állatoknál
valaki száll fölöttünk
gumisapkában fönt ül
alatta nádas kórház
ő cigarettázik bombáz
mindig a bomba a bomba

 

 

 

Kisváros

Megáll a busz, esik, jégfoltos az utca,
díványon ül valaki, hallgat, él,
bandába verődnek hosszúhajú srácok,
a plakáton zongorahangverseny áll,
az egyik neonszem kiszúrva, a vörös
betűk ügyetlenül remegnek, akkora
óra van a kis utcában a kirakatban, mint a sajt,
áll az idő – a boltos csomagol,
a templom medveteste lerogy a sötétben,
a nagy verandán csönget valaki,
nincs itthon a fogorvosnő, igen,
ellebegett a könnyű semmiben.
Nem baj, ha csönget, úgyis nagy a zaj,
valaki sír, talán, áthallani,
itt az utca végében lakik egy
magas fiú, az tanul az Agráron,
ha azt keresi, arra menjen el.
Nagy itt a csönd. Nagy itt a zaj,
galambtestűek a gimnazista lányok,
a buszsofőr estére hazamegy,
és megöregszik a lenhajú asszony,
aki lengett a lassú parketten,
hajó kiköt, dudál a sűrű ködben,
nem megy a parton senki, vége van,
mered a cifratornyú szálló, ajtajában
hullámoshajú pincérfiú áll.
Valaki sír. Áthallani, ahogy
a szállodában fekszem, mint a hóhér,
barátságtalanul, didergő-hidegen,
magát siratja valaki, vagy mást,
aki színvára nincsen kegyelem.
Áthallani a városon a sírást,
a kis köves utcákon felgörög,
a parkon át, hol nagy szerelmesek
fonnyadtan tapadnak, mint a levél.
Fölhallani – kis város ez, hiába –
a második emeletre, a villák
fehér kerítésén át, a nagy gyepen
száll-száll a sírás, ütemtelenül.
Kinézek. Lenn a tér. Üvegfalak
az esőben a házak, boldogok
a mérnökék a kocsival, a sarkon
halat-vadat-baromfit adnak el
játéksapkás, nagykezű emberek.
Fényképész, nagy fotó, talpig fehérben
menyasszony mosolyog magában, egyedül,
a ferde utcán a presszóban görög
nézésű lány, a fekete püfög,
és várnak nagykabátú emberek.
A zugsötétben kihajol a ház
alacsony asszonya, – én nem tudom, mi van,
én nem tudom, hogy milyen ez a század,
nem tudom, milyen ez a város, de nálunk
állandóan sírnak felnőtt férfiak.
Mondtam is Icunak, jelentse be
a rendőrségen, vagy csak a tanácsnál,
vagy szóljon egyszerűen Janinak a boltban,
ki könyvekhez is ért és lovat ápol
az agrártudományi részlegen,
jelentse be, valaki sír, gyerek-
sírást elhallgatok reggelig, de ez a mély
rázkodó sírás kikezdi idegeimet.
Örültem már, hogy hazajön a férjem,
vettünk villanykályhát, mondtam már? kapni szép
átlátszó csipkekombinét
– nevet – valaki sír, nem értem, többen is?
Mély férfihangon. Hallotta, megint fellövik
a holdba júliusban magukat
a szőkefejű amerikaiak?
Majd közvetít. Megyek is. Lesöpröm
a járdáról az esőt, szemetet,
sose vigyáznak… – Lángol a sötét,
mint a belső tűz, kiárad az utakra,
a házak üvegén eső csorog,
s nem oltja el, a víz, a Balaton
nekiütődik a vörös köveknek,
köd száll a parton, nedvesek az arcok,
lehúzza redőnyét a bizsu-bolt.
Leszaladni. Valamit kéne venni,
egy hajót, vagy egy nagy medáliát,
piros csatot, borostyán nyakörvet,
a falra egy majolika-cicát.
Benzint töltenek a kocsiba, kotyog
az öblös, zöld anyag a gumicsövön,
fölcsuklik, rázkódik, aztán haza, a faluba
indulnak az állatorvosék.
Selyemkendőben jön még valaki,
szép arca van, ovális és sötét,
nem nagy dolog és holnap hajnalig
összeszorítja meztelen szemét.

 

 

 

Európai körutazás

Nem érdekel Európa
fütyülök Európára
fütyülök a körutazásra
nem érdekelnek már a gótikus templomok
a Loire menti csodakastélyok
a kiszámított állomások a háromsávos autóút mentén
fütyülök a csodazegzugos Amszterdamra
Párizs festőnegyedére a párizsi metróra
a breton tengerpartra
a svájci Alpokra külön
Nem érdekelnek az ügyesen beváltott valuták
a megspórolt kemping-vécék
és a londoni Soho sárga figurái
Fütyülök a Shakespeare-i Stratfordra
a doveri sziklák ragyogására
az ismeretlen arcok regénytörténetű özönére
Undorodom a hónapos végigrohanástól
a megtervezett kis nyomorhotelektől
s a hastingsi napfölkeltétől és ráksalátától
Hányok ha a mórstílusú spanyol katedrálisokra gondolok
a megbocsátó fölényű olajos arcu kis butikosokra
a vékony csípőjű miniatűr szexbomba utcalányokra
a hóragyogásu Mont Blancra
Hányok a Kleekkel tömött múzeumokra
az ötven Gauguinre negyvenöt Picassóra
s külön a bruxelles-i poliklinikára
az Unesco üveghomlokzatára
s a stonehenge-i őskori kőleletekre
Nem érdekelnek a világbölcs eszmecserék
kitévedt álmagyarokkal félszivű röhögő kis milliomosokkal
tervezőmérnökökkel autósofőrökkel nőgyógyászokkal
s az érdeklődő középbalos francia entellektüelekkel
akiknek piros szájaszélén olvadt tartár ragyog
Fütyülök a piszkos kis Szajna bérhajóira
a mosolygó arab vendégmunkásokra
az ajándékba kapott kézigránátalakú gyönyörű sötétzöld üvegű Seguinekre
s az ötletes piros-fehér színű cigarettadobozokra
s magára az acélragyogású Genfi-tóra
S okádok a diafilmekre a mesteri felvételekre
miket majd itthon nézegetünk a csönd óráiban
a lesötétített budai hálószobánkban
Okádok a színes levelezőlapokra
Egyrészt nem akarok futóbolond világkapkodó lenni
aki mesterségesen összeszedi tíz perc alatt vakuvillanású élményeit
mert tovább kell rohanni mert mindent látni kell
amibe Európa beledöglik
ami Európát élteti mamuthatalmakhoz dörgölőző kis hímringyóként
vélve hogy így fönntartja magát
s megmenti eresztékeiben rothadt kultúráját
ami túldesztillált parfőmjeivel mérgezi a halványpuffadt európai arcot
ami enervált hajmosószerei lakkos fényében ragyog
miközben lakosai fejéről elfogyott a haj
Inkább élni szeretnék egyszer fél évig egy délfranciaországi
vagy magyar tanyán talán élni mégegyszer egyfolytában
hogy nyitott szájamba befújjon a szél
Másrészt utálom az ügyeskedést
amivel jó öltözetű és tökprimitiv belga rendőrökkel tárgyalunk
hogy megbocsássák ügyetlen kis vétségeinket
vagy alkudozunk egy kisvárosi penzióban egy olcsóbb gezarolszagú szobáért
vagy mosolygunk hogy leszarják a galambok Hugo Victor  sírját a temetőben
vagy külföldi kivágásokat gyújtunk nagymellű playbabykról
szétnyitott lencséjű premier plan tátogású vaginájukról
melynek szélén óriási fekete szőröcskék ragyognak a nagyításban
s ha ingyen kapjuk meg is köszönjük illedelmesen
s itthon a spejz falára szögezzük hogy legyen étvágyunk a sertéskarajhoz vasárnap
Harmadrészt görcsökben fetrengek
énem falát úgy szorítom vissza két kezemmel mint a hasamat
hogy szétfröccsenve az utcára ne dőljön
kapkodok elhagyott gyermekeim után
kiknek arcáról szinte örökre letörölte életem száguldása a hajnali harmatot
a szétrepedésig átkarolom az összezsugorodott országot
hogy testemen érezzem eleven sebeit
s jéghideg szivemben dédelgetem sorban elhulló öngyilkosait
fogom össze kevés szeretteimet kitárt karral
mintha láthatatlan levegőkeresztre feszülnék
vagy mint a fejvesztetten dühöngő gazda próbálja összeordítani
maradék jószágát de érzi
nincs erő benne nincs valóság szeretet nincs
vér nincs izom már bensőség pedig annyira szereti őket
Agyam üres már s most kellene még
megalkotni valamit amiről csak én tudok
szabad friss aggyal s ehelyett
a fosztogató élet és a megaláztatások sűrű villanydrótjai közt
az már olyan mint a pályaudvar ahová egyszerre harminc vonat befut
S nincs már állomásfőnök
Mindezekért mondom ezt s nem utolsósorban azért
mert már csak
a nemlétező
istent keresem.

 

 

 

Róma

Van a nagy birodalom –
s azon belül az irodalom.
Kis szöszmötölők, félszegek,
paplan alatt lábuk hideg,
agyonfúvott körmükre ég
az elhamvadó gyertyavég.
Nem az övék a pénz, a juss,
– utolsó pár előre fuss!
Csak tüdővészesen köhögnek,
köhögni akarnak – nem többet!
De köhögésüket
ki fizeti meg?
A köhögés a birodalmat rázza,
mint testet a láza.
Zsinórírásuk ákom-bákom
keresztülmegy az országon.
S köhögve írnak, elgyötörve,
néha vesszőt tesznek az ő-re,
a birodalmat fogjuk össze,
de mintha valaki köhögne!
Néró nem császár akart lenni,
hanem lantolva énekelni,
és az antik játékokon
elveszett a birodalom.
Közben – mindig köhög egy költő,
a borzas egeket betöltő,
és elpusztul a birodalom,
és megmarad az irodalom.

 

 

 

Utolsó remény

Ezerkilencszáz nyolcvan éve
gondolok az emberiségre
gondolok az Apollonokra
a görögökre a hunokra
hogy milyen hülyék voltak mindig
balsorsuk is könnyekre indít
milyen naivak és buták
voltak évezredeken át
Az egész filogenezist
élem a rovarokig is
az embrióból béka lesz
búrháboruból béke lesz
Ahogyan Lincoln elnököt
lelőtte egy tökkelütött
vagy ahogy Erzsébet királynét
agyonszúrták a jugoszlávék
Vagy ahogy sas megölt egért
kinek élete véget ért
Szadat elnököt ügynökök
szétlőtték a tribün előtt
Vagy ahogy Cézárt agyonszúrta
Brutus Cassius ahogy tudta
ahogy hatalmas halakat
fölfalnak szigony-kis halak?
És Jézusom! A Jézusom
nem ottmaradt a kínpadon?
kockázó katonák között
agysejt a mikrobák között?
Ez szörnyű lépcső Hova föl?
Ahol az Isten maga öl?
Remélem a föltámadást
De semmi mást. De semmi mást.

 

 

 

Naphimnusz

Ahogy a fűben ülök és
az arcomat a napba tartom,
úgy töri át a napsütés
mintáival törékeny arcom,
hogy villogok és meredek,
a fényeken kiéleződöm,
úgy hordom ezt a meredek
hártya-ruhát, ami a bőröm.
Segítsetek! Sebesedem,
sokasodnak a fényes üszkök
madársujtotta testemen,
napok nyalábja, nem kell ütnöd!
magam magamtól szétesem,
mint lógó ember a kötélen –
eddig is csak egy képtelen
erőfeszítés adta élnem.

 

 

 

S.O.S.

Egy kicsit koncentrálni kéne
vagy össze-vissza esni végre
telefonon megtudakolni
tulajdonképpen kik vagyunk mi
vagy megkérdezni az Ibusznál
halálunk előtt milyen út vár
a galambok kurrogásából
a szerelmi csatározásból
megtudni kell-e még szeretnünk
egy nőt egy asszonyt – kit szerettünk
olajfánk sűrű susogása
megmondhatná mi van még hátra
a napfalon a surranó gyík
villáma megöl vagy meggyógyít
mire tanít egyhelyben állva
üres székek elégiája
ollóval körülnyírt határok
jelentik-e Magyarországot
s miután sorsunk jobbra fordult
állhatunk-e hamleti bosszút
egy üreges Magyarországon
jobb-e a hotel mint a várrom?
Egyszer elébe kéne menni
annak hogy nem történik semmi
Az Österreichische Zeitungban
közzétenni mennyi bajunk van
vagy nyulat tenyészteni némán
nem tünődve az anatémán
vagy labdát verni a fasorban
teniszezve fölszabadultan
vékony medencecsontú csiklók
mögé bevezetni a siklót
összefogni az összefogha-
tatlant is mintha összefogna
és Akadémia-vitákban
is bízni az orangutánban
a nándorfehér harangszóban
is bízni az elhalkulóban
kanócig égett gyertyák mellett
is elhitetni a szerelmet
sofőrként és autót vezetve
bejutni a hetedik mennybe
összeütközni – kikerülni
külön állni és elvegyülni
nem hinni és hitet táplálni
hogy szép az a magyar szalámi
átzsírosult nemzetiszínnel
is hinni a nemzeti színben
hiltoni lágytojást remélve
esküdni Krisztus öt sebére
hogy mi volt a sztálini korszak
nem árulni el a nyugatnak
madár-gyík-nyúl köztársaságban
holt székek ármádiájában
megkérdezni a telefonban
áruló voltam vagy hős voltam
hittem-e amiket hihettem
vagy elvész az ismeretlenben
olyan nagy-e az atombomba
amilyennek az újság mondja
és olyan szép-e az az asszony
ki melltartó nélkül hord garbót
S.O.S. telefon vagy süllyedt
hajók őrzik az emlékünket
ti-ti-tá – bejutunk-e végre
isten örökös örömébe?

 

 

 

Adjunktus

Intelem
Az ember aztán adjunktus lesz,
könyveket olvas és könyveket ír,
a mindenséget töviskoszorúval
s csillagokkal elnézi, és ha bír,
bárányhúst eszik borssal, paprikával,
szemüveget hord, raccsol és remeg,
s a baromságok szálláscsinálóit
úgy tiszteli már, mint a szenteket.

 

 

 

Kisfarkas

Farkas van a házunkban
akire már ráuntam
mert csak a húst szereti
szívünket megeszi
Vékonydonga melle van
de a hasa tele van
erőszakos harapdál
nem nagyobb három malacnál
de akkora a hasa
mint a nap az éjszaka
miben elvész minden ág
facsontok emberkabát
eszik eszik nem kímél
nem nagyobb három centinél
keszeg farkas kis farkas
de a bendője hatalmas
mohó száját törüli
de az ágyunk körüli
vacokba bujik szuszog
hogy aludni se tudok
ilyenkor meg sajnálom
egyedül van a világon
talán sír is álmában
hogy olyan étvágya van
sír hogy olyan hatalmas
pedig olyan kisfarkas.

 

 

 

Álomlovas

Élek álomban és életben álmodom
magamból kifelé vonva és távolodva
egy Középponti Én üldözője és foglya
álomban élek és életben álmodom
Mindjobban elveszek mindjobban meglelem
magam a messzeség lüktető közelében
mindjobban fölfogom a közelítő télben
hogy amit elhagyok mindjobban meglelem
Látszódom játszani játszódom látszani
ahogy vibrálnak az egek bőrébe égve
kirajzolódva már az Isten kék szemére
álmok lovasai lovasok álmai.

 

 

 

Az emberkerülés zsoltára

Uram, ne végy körül engem emberekkel,
hadd járjam sikátoraimat,
hagyd meg nekem, ha jő a reggel,
sugaraimat.
Nem arany után járok a szűk utcákon,
lenge szeretők lépteit nem keresem,
figyelem töménytelen
szikráját a napnak s várom
hogy víg szó szálljon ajkamról el,
és dicsőítsem, ha lehet,
érdemesebb dalokkal az eget,
mint amilyet valóban érdemel.
A kártyatermeket is elkerülöm már,
nem fog a lapom,
egyedül vagyok nagyon,
mint akit még nagyobb öröm vár.
A kikötőkben tartom szemeimmel a hajót,
a téli város úgy kell nekem,
mint a fegyelem,
amivel elkerülöm a képes valót,
a tarka ruhák mögötti hús foszlását,
az emberek csevegését,
a világ dolgairól és a békét
őrizem. Szavamat nem várják
a miniszterek, sem a pszichológusok,
csak a világ.
Hadd mondjam el, mig elfordulok,
szűk körben e néhány, jó litániát.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]