Ritának
| sápadt arcod fény-görbületében, |
| utcán játszó nagykabátodban, |
| piros hattyúlábadban, égszemeidben, |
| lukszemeidben, gödörszemeidben, |
| figurás arcmosolyodban, csalafinta térdkalácsaidban, |
| melyekkel megmászod hátamat, fejemet |
| dögönyözve, agyonfogva, rámtapadva, megtapasztalva engem, |
| bemászva, mint a csiga a hegyet, teknős a dőlt fatörzset, |
| engem elgondoló fejkobakodban, babrált cipőfűzőid burkolatában, |
| mikor állad térdedre támasztva nyalod a kirojtosodott végeket, |
| szeretlek én mindenhogyan, |
| hanyattfekvő ágyadban, anyádhoz átszaladó szöcskelépteidben, |
| mikor éjjel futsz, mint a szív verése, |
| hogy rosszat álmodtál, mese, nem igaz, átlépsz anyád lehelletnyi testén, |
| különbül tetemen se léphet át ember s odabújsz |
| a fal mellé kutyaszorítással, kutyamelegében, kutyául, |
| szeretlek, ahogy az emeletekre nézel, ahol |
| nagy szárnyon száll a szürke galamb, |
| fölfelé a kiismerhetetlen égbe, |
| mely apádnak annyi keresztet adott, hogy egyikre se |
| tudja magát fölverni becsülettel – |
| csak csüng rajta, mint a félig akasztott ember, |
| „te hol voltál – az országban?” – kérdésed gyűrűjében, |
| mikor mellemre böksz, mint tanító a rossz diáknak, |
| s aztán elütöd nem-lehető válaszomat nevetéssel – |
| te, sápadt, karikásszemű, babavérű, |
| ki hanyattfekve alszol föltartott kezekkel a gyerekpárnán, |
| mint aki van, lesz, szeretni fog, nagyon, úgy ahogyan kell – |
|
|