En attendant la famille

 

 

 

 

Gyermekeim

Gyermekeim, ó tévedéseim,
a dombon ragyogtok kis hajatokkal a szélben, a napban, arany levegőben,
Rita törzs-testével áll, kezével integet,
messze vagytok, odaát.
Anyátok úgy szült titeket az öröklétre, ahogy kígyó hagyja kinn tojásait a melegben,
bízva a napmelegében, a nagy kemencében, a piros tűzmagban,
én tétovázva állok az asztalok között, háborúk, női lábak vonalai között,
az erdőt fújja a szél.
Megformásodtatok, mint kehelyben az ital, görcsben a fa, termetben az ember,
gyerekek vagytok, hajjal, civilizációs szandállal, sárga darázsfészek kis köldökötökkel,
készen vagytok
az áldozatra.
Ott álltok a dombon,
az emberiség darabjai, húsdarabok, kék asszociációk, köhögések, nyálak
fehér bőrbe húzott csont-csimoták, beborított vér-babák, kialakult talpas jószágok,
túl a patakon, alig látlak benneteket, az én lányaim eredéseim, ti.
Álltok odaát, mint egy fénykép, hasatokkal a szélben,
a fák áttört lemezén lobogó hajatokat, golyófejeteket, puha húsotokat nézem,
ó, püspöklila-torkú, finom fejedényű három gyermekem,
megfontolatlan emberkéim, örömöm maradéka,
én atomok, háborúk, más nők, vad székek, üres tálak közt
nemzettelek titeket billenő nagy hegyeken, a város meredélyén,
én kacsintani se tudok rátok, bombák, elmérgesedett sóskák, szúrós ágak között.
Ragyogtok a dombon, a természetbe tér vissza
a virág, a hal, az ember –, a túlsó parton állok, mezítláb, fölgyűrt nadrágban átlábolva, és látom,
hogy ragyogó fejetekről a felhőket, mint nagy fehér sapkákat
hogy fújja az áldozati szél.

 

 

 

Altató I.

Ordítok, aludj gyermekem,
nem jönnek be, ne félj,
ordítok, megrázom a vállad,
majd elmúlik az éj.
Ordítok este-reggel,
nyugtatlak, én vagyok,
mutatom szőrös kezemet,
mint egy kis jákobot.
Fölülsz az ágyban, egyre sírsz,
kezem tapogatod,
nyugtatlak, elmúlik az éj,
és csak én ordítok.
Ordítsatok ti is velem,
ha reszket a sarok,
ó, lányok, lányok, lányaim,
hová jutottatok?

 

 

 

De jó

De jó, hogy nincs fiam. Szemet lesütve
kicsit kamaszosan s fölényesen
ülne a cukrászdában és ezüstre
akarná, hogy pingáljam a fejem,
hogy polgár legyek, mint öregapáim,
hogy büszke legyen ő, szelíd utód,
hódoljak a technika mániáin
és érvényesüljek, ahogy tudok.
Szegény, szegény. Hogy gyűlölöm butácska
fehér arcát, mely vékony és szelíd
s a gondolattalan való puhára
aszalná, gyúrogatná kezeit.
Csak lányaim vannak, csak lányaim. Nagy
tudó szemekkel halkan néznek ők,
a kertben, mint a tulipánok nyílnak
szomorúságom oszlopa előtt.

 

 

 

Ritának

Szeretlek, szeretlek
tehetetlenül
sápadt arcod fény-görbületében,
utcán játszó nagykabátodban,
elveszett országodban,
piros hattyúlábadban, égszemeidben,
lukszemeidben, gödörszemeidben,
figurás arcmosolyodban, csalafinta térdkalácsaidban,
melyekkel megmászod hátamat, fejemet
dögönyözve, agyonfogva, rámtapadva, megtapasztalva engem,
bemászva, mint a csiga a hegyet, teknős a dőlt fatörzset,
szeretlek, szeretlek
tehetetlenül,
engem elgondoló fejkobakodban, babrált cipőfűzőid burkolatában,
mikor állad térdedre támasztva nyalod a kirojtosodott végeket,
szeretlek én mindenhogyan,
hanyattfekvő ágyadban, anyádhoz átszaladó szöcskelépteidben,
mikor éjjel futsz, mint a szív verése,
hogy rosszat álmodtál, mese, nem igaz, átlépsz anyád lehelletnyi testén,
különbül tetemen se léphet át ember s odabújsz
a fal mellé kutyaszorítással, kutyamelegében, kutyául,
szeretlek, ahogy az emeletekre nézel, ahol
nagy szárnyon száll a szürke galamb,
fölfelé a kiismerhetetlen égbe,
mely apádnak annyi keresztet adott, hogy egyikre se
tudja magát fölverni becsülettel –
csak csüng rajta, mint a félig akasztott ember,
szeretlek
tehetetlenül,
„te hol voltál – az országban?” – kérdésed gyűrűjében,
mikor mellemre böksz, mint tanító a rossz diáknak,
s aztán elütöd nem-lehető válaszomat nevetéssel –
te, sápadt, karikásszemű, babavérű,
ki hanyattfekve alszol föltartott kezekkel a gyerekpárnán,
mint aki van, lesz, szeretni fog, nagyon, úgy ahogyan kell –
s megadja magát.

 

 

 

Móni

Kis torkodban összegyűlik a nyál,
köhögsz, fuldokolsz,
a zöld párnán forgatod a fejed,
hetven centiméter vagy, de gömböctestedben
már érik a lét gyümölcse,
alakulásod története,
további szenvedés,
füled csigavonalaiban gyógyszer csillog,
arcod tömött labda,
éjszaka testvére, te, fájdalmas gyermek,
szuszogsz, lélegzel, nyögve-nyögsz
bezárva öntudatlan vegetációdba,
mint egy kinéző kutyaszem,
sárkányvillogás, jövendő értelem,
mint egy labda, melynek esze van,
de gurul,
törvényei szerint.

 

 

 

Lót és leányai

Circumdederunt me…
Körülvettek engem a tárgyaim
Tulajdonképpen lányaim tárgyai:
Húsvétkor megajándékoznak
T napon megajándékoznak
öreg születésnapomon megajándékoznak
Karácsonykor megajándékoznak
és elborítanak
Szobám kis tér
körülfalaznak a tárgyak
szájamat fejemet beszorítják
„Hyppopotamus” viziló üveghamutartó
kezet utánzó hátvakaró ceruza
kék bársonyra varrt ezüst bohóc
négy ágra bontott fakereszt
melynek szárain Valkiddal van fölfestve
hogy T hogy D hogy R hogy M
csíkóbőrös Csokonai kulacs
ördögfejes kulcstalan kulcstartó
mentolos csodakék arctépő arcvíz
erdélyi facsupor – cipőkanállal békéscsabai
vonatjeggyel meg kézgyógyírral telve –
Gy T-nak fölcímzett fénypapírú jegyzettömb
93 üres lappal ragyogva
zöldbársony belsejű tátongó ürességű cigarettatok
– minden cigaretta 14 másodpercet rövidít
az életedből – mondja M
beragasztatlan 8 cm2-es fényképalbum
kimintázott bolgár levéltárca
melyben holt anyám utolsó heti ebédjegyeit
dugdosom a gyermekélelmezésből
betűkkel agyonragasztott Kodálylemezborító
türkizkék kétfülű üvegkancsó
melyben egyiptomi virágok virágoznak
rézkancsó – írhatatlan ceruzákkal
üvegpohár melynek nyelében
talpáig szalad a vörös bor
Circumdederunt me…
Kicsi szobám van fuldoklom alattuk
fogamra borulnak gégémre rogynak
vállamat borítják szemhéjamat fedik
mint halott szemét a rézfilléres
Mit akartok? Mit szerettek?
Nekem nincs szobám itt csak a túlvilágon
– még nem haltam meg! –
Nincs helyem csak hunyor-Magyarországon
Lököm le mellemrő1 szivemről a poharakat
fejemről a csecsebecséket
lábfejemről rángatom le
a nem nekem való mintás harisnyákat
– én csak fekete zoknit hordok
mint a koporsóban –
függőleges halott vagyok
elveszett apa játéktalan költő
pestbudai járókelő torkaszakadt hőscincér
áldemokrata kényúr
ki véretek kívánja
szerelmetek kívánja
puszta lényetek kívánja
mezítelen borda-lelketek kívánja –
de ők csak szórják rám
csak befednek engem
csak temetnek engem
csak megdöglesztenek engem
szeretetből születésnapomon
húsvétkor karácsonykor
elhallgattatnak engem
távolról – agyonszeretnek engem
Nekem csak egy kéz kell
egy dáma egy női leány
egy fejsimogatás egy állatlehelet
egy függöny szemem héja előtt
a halált okozó mindennapi
autóversenyben mikor nem fog a fék
és élek – féktelenül
Circumdederunt me…
És ők csak hordják
mintha temetnének
vagy beborítanának
mint a részeg Lót leányai
a szemérmetlen test tagjai
világnézete esze szétdobáltan
ajka éhesen hördül tátog és
tompora a pokol fenekéig süllyed –
halmozzák rám csak ünnepélyesen
s szégyenkezve a nemző aktuson
visszafelé nemzve önmaguk
beborítva bozontos nemzőjüket
– HÜVELYKSZORÍTÓ LÉLEKMELEGÍTŐ
MÉREGPOHÁR –
hogy ne lássák apjuk csupaszságát.

 

 

 

Lányom a fű között

Te már tudod, hogy egyedül vagyunk.
Magunk vagyunk a hatalmas űrben,
az egekig érő fényesség alatt,
kószálunk a kertben
a virágok nézésébe elmerülten.
A ház mögött, a lukas hintaszéken
guggolsz magadban, mint valami trónon,
a keret közül kikopott a bársony,
és régesrégen kitörött a nád,
de veled valahogy összekapcsolódom.
A partra vonva üres csónak áll,
a homokba a horgony sincs kivetve.
Nem kell utazni már,
nem kell kikötni már,
meg kell tanulnom végre ez a lecke.
Arany fejeddel imbolyogsz a tóban
és nézed lenn az iszapot,
hogy púposodik és térképeződik
még a talaj sok puha hegye,
s milyen halott.
Az úton megy egy óriási férfi,
mire felnősz, ó megöregedik,
mire megsimogatná a nyakadat,
magához vonná kis alakodat,
a szél tördeli szét a kezeit.
Felnövünk, élünk és tapasztalunk
és könyörgünk két térdre hullva mi,
hogy ossza meg velünk héját a kagyló,
világ a titkát, ember a szívét,
kézzel nem tudjuk szétfeszíteni.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]