Gyermekeim
| Gyermekeim, ó tévedéseim, |
| a dombon ragyogtok kis hajatokkal a szélben, a napban, arany levegőben, |
| Rita törzs-testével áll, kezével integet, |
|
| Anyátok úgy szült titeket az öröklétre, ahogy kígyó hagyja kinn tojásait a melegben, |
| bízva a napmelegében, a nagy kemencében, a piros tűzmagban, |
| én tétovázva állok az asztalok között, háborúk, női lábak vonalai között, |
|
| Megformásodtatok, mint kehelyben az ital, görcsben a fa, termetben az ember, |
| gyerekek vagytok, hajjal, civilizációs szandállal, sárga darázsfészek kis köldökötökkel, |
|
| az emberiség darabjai, húsdarabok, kék asszociációk, köhögések, nyálak |
| fehér bőrbe húzott csont-csimoták, beborított vér-babák, kialakult talpas jószágok, |
| túl a patakon, alig látlak benneteket, az én lányaim eredéseim, ti. |
|
| Álltok odaát, mint egy fénykép, hasatokkal a szélben, |
| a fák áttört lemezén lobogó hajatokat, golyófejeteket, puha húsotokat nézem, |
| ó, püspöklila-torkú, finom fejedényű három gyermekem, |
| megfontolatlan emberkéim, örömöm maradéka, |
|
| én atomok, háborúk, más nők, vad székek, üres tálak közt |
| nemzettelek titeket billenő nagy hegyeken, a város meredélyén, |
| én kacsintani se tudok rátok, bombák, elmérgesedett sóskák, szúrós ágak között. |
|
| Ragyogtok a dombon, a természetbe tér vissza |
| a virág, a hal, az ember –, a túlsó parton állok, mezítláb, fölgyűrt nadrágban átlábolva, és látom, |
| hogy ragyogó fejetekről a felhőket, mint nagy fehér sapkákat |
| hogy fújja az áldozati szél. |
|
|
Altató I.
| Ordítok, aludj gyermekem, |
| ordítok, megrázom a vállad, |
|
| Fölülsz az ágyban, egyre sírsz, |
| nyugtatlak, elmúlik az éj, |
|
| ó, lányok, lányok, lányaim, |
|
|
De jó
| De jó, hogy nincs fiam. Szemet lesütve |
| kicsit kamaszosan s fölényesen |
| ülne a cukrászdában és ezüstre |
| akarná, hogy pingáljam a fejem, |
|
| hogy polgár legyek, mint öregapáim, |
| hogy büszke legyen ő, szelíd utód, |
| hódoljak a technika mániáin |
| és érvényesüljek, ahogy tudok. |
|
| Szegény, szegény. Hogy gyűlölöm butácska |
| fehér arcát, mely vékony és szelíd |
| s a gondolattalan való puhára |
| aszalná, gyúrogatná kezeit. |
|
| Csak lányaim vannak, csak lányaim. Nagy |
| tudó szemekkel halkan néznek ők, |
| a kertben, mint a tulipánok nyílnak |
| szomorúságom oszlopa előtt. |
|
|
Ritának
| sápadt arcod fény-görbületében, |
| utcán játszó nagykabátodban, |
| piros hattyúlábadban, égszemeidben, |
| lukszemeidben, gödörszemeidben, |
| figurás arcmosolyodban, csalafinta térdkalácsaidban, |
| melyekkel megmászod hátamat, fejemet |
| dögönyözve, agyonfogva, rámtapadva, megtapasztalva engem, |
| bemászva, mint a csiga a hegyet, teknős a dőlt fatörzset, |
| engem elgondoló fejkobakodban, babrált cipőfűzőid burkolatában, |
| mikor állad térdedre támasztva nyalod a kirojtosodott végeket, |
| szeretlek én mindenhogyan, |
| hanyattfekvő ágyadban, anyádhoz átszaladó szöcskelépteidben, |
| mikor éjjel futsz, mint a szív verése, |
| hogy rosszat álmodtál, mese, nem igaz, átlépsz anyád lehelletnyi testén, |
| különbül tetemen se léphet át ember s odabújsz |
| a fal mellé kutyaszorítással, kutyamelegében, kutyául, |
| szeretlek, ahogy az emeletekre nézel, ahol |
| nagy szárnyon száll a szürke galamb, |
| fölfelé a kiismerhetetlen égbe, |
| mely apádnak annyi keresztet adott, hogy egyikre se |
| tudja magát fölverni becsülettel – |
| csak csüng rajta, mint a félig akasztott ember, |
| „te hol voltál – az országban?” – kérdésed gyűrűjében, |
| mikor mellemre böksz, mint tanító a rossz diáknak, |
| s aztán elütöd nem-lehető válaszomat nevetéssel – |
| te, sápadt, karikásszemű, babavérű, |
| ki hanyattfekve alszol föltartott kezekkel a gyerekpárnán, |
| mint aki van, lesz, szeretni fog, nagyon, úgy ahogyan kell – |
|
Móni
| Kis torkodban összegyűlik a nyál, |
| a zöld párnán forgatod a fejed, |
| hetven centiméter vagy, de gömböctestedben |
| már érik a lét gyümölcse, |
| füled csigavonalaiban gyógyszer csillog, |
| éjszaka testvére, te, fájdalmas gyermek, |
| szuszogsz, lélegzel, nyögve-nyögsz |
| bezárva öntudatlan vegetációdba, |
| mint egy kinéző kutyaszem, |
| sárkányvillogás, jövendő értelem, |
| mint egy labda, melynek esze van, |
|
Lót és leányai
| Körülvettek engem a tárgyaim |
| Tulajdonképpen lányaim tárgyai: |
| Húsvétkor megajándékoznak |
| öreg születésnapomon megajándékoznak |
| Karácsonykor megajándékoznak |
| szájamat fejemet beszorítják |
| „Hyppopotamus” viziló üveghamutartó |
| kezet utánzó hátvakaró ceruza |
| kék bársonyra varrt ezüst bohóc |
| négy ágra bontott fakereszt |
| melynek szárain Valkiddal van fölfestve |
| hogy T hogy D hogy R hogy M |
| csíkóbőrös Csokonai kulacs |
| ördögfejes kulcstalan kulcstartó |
| mentolos csodakék arctépő arcvíz |
| erdélyi facsupor – cipőkanállal békéscsabai |
| vonatjeggyel meg kézgyógyírral telve – |
| Gy T-nak fölcímzett fénypapírú jegyzettömb |
| zöldbársony belsejű tátongó ürességű cigarettatok |
| – minden cigaretta 14 másodpercet rövidít |
| beragasztatlan 8 cm2-es fényképalbum |
| kimintázott bolgár levéltárca |
| melyben holt anyám utolsó heti ebédjegyeit |
| dugdosom a gyermekélelmezésből |
| betűkkel agyonragasztott Kodálylemezborító |
| türkizkék kétfülű üvegkancsó |
| melyben egyiptomi virágok virágoznak |
| rézkancsó – írhatatlan ceruzákkal |
| üvegpohár melynek nyelében |
| talpáig szalad a vörös bor |
|
| Kicsi szobám van fuldoklom alattuk |
| fogamra borulnak gégémre rogynak |
| vállamat borítják szemhéjamat fedik |
| mint halott szemét a rézfilléres |
| Mit akartok? Mit szerettek? |
| Nekem nincs szobám itt csak a túlvilágon |
| Nincs helyem csak hunyor-Magyarországon |
| Lököm le mellemrő1 szivemről a poharakat |
| fejemről a csecsebecséket |
| a nem nekem való mintás harisnyákat |
| – én csak fekete zoknit hordok |
| elveszett apa játéktalan költő |
| pestbudai járókelő torkaszakadt hőscincér |
| mezítelen borda-lelketek kívánja – |
|
| csak megdöglesztenek engem |
| szeretetből születésnapomon |
| távolról – agyonszeretnek engem |
|
| egy fejsimogatás egy állatlehelet |
| egy függöny szemem héja előtt |
| a halált okozó mindennapi |
| autóversenyben mikor nem fog a fék |
|
| mint a részeg Lót leányai |
| a szemérmetlen test tagjai |
| világnézete esze szétdobáltan |
| ajka éhesen hördül tátog és |
| tompora a pokol fenekéig süllyed – |
| halmozzák rám csak ünnepélyesen |
| s szégyenkezve a nemző aktuson |
| visszafelé nemzve önmaguk |
| beborítva bozontos nemzőjüket |
| – HÜVELYKSZORÍTÓ LÉLEKMELEGÍTŐ |
|
| hogy ne lássák apjuk csupaszságát. |
|
|
Lányom a fű között
| Te már tudod, hogy egyedül vagyunk. |
| Magunk vagyunk a hatalmas űrben, |
| az egekig érő fényesség alatt, |
| a virágok nézésébe elmerülten. |
|
| A ház mögött, a lukas hintaszéken |
| guggolsz magadban, mint valami trónon, |
| a keret közül kikopott a bársony, |
| és régesrégen kitörött a nád, |
| de veled valahogy összekapcsolódom. |
|
| A partra vonva üres csónak áll, |
| a homokba a horgony sincs kivetve. |
| meg kell tanulnom végre ez a lecke. |
|
| Arany fejeddel imbolyogsz a tóban |
| és nézed lenn az iszapot, |
| hogy púposodik és térképeződik |
| még a talaj sok puha hegye, |
|
| Az úton megy egy óriási férfi, |
| mire felnősz, ó megöregedik, |
| mire megsimogatná a nyakadat, |
| magához vonná kis alakodat, |
| a szél tördeli szét a kezeit. |
|
| Felnövünk, élünk és tapasztalunk |
| és könyörgünk két térdre hullva mi, |
| hogy ossza meg velünk héját a kagyló, |
| világ a titkát, ember a szívét, |
| kézzel nem tudjuk szétfeszíteni. |
|
|
|