A vers

A vers valami éteri magány, amit mégis meg lehet osztani. Egyetlen pont, melyben benne csillog a világegyetem, mint pupillán a könny. Minden egyes vers az élet értelméről szól, még akkor is, ha csak egy játékos húrpendülés. Benne van a versben a költő, mint virágban az illat, tört fűben a kasza egyetlen gyomban a saját életére tört keserűség. A versben minden megvalósul – még Isten is. A „fiat!” gesztusa van benne, a „legyen!” Ó, ó, verset írni a legszebb, legboldogabb állapot, az ember maga is verssé válik és elfoszlik az égbe. A vers – ima, melyben megismerjük legrejtettebb vágyainkat, legöntudatlanabb bolondságainkat is. A vers – levél, melynek címzettje a halhatatlan szerető. Talán olyan a vers, mint a kesztyű, melyet lehúzunk és kifordítva látjuk: saját bőrünk az. A vers a szeretet nyelve. Egyetlen verset sem írtam gyűlöletből vagy közönyből. A vers – a gyermeki kegyelem. „Kegyelem, kegyelem! Ne öljetek meg!” A vers, hogy „látva… se… lássanak”. „Színről-színre,” mégis „tükör által, homályosan.” Mindig marad egy fátyol köztem és a lényeg között. Ez a fátyol a vers. Mégis jobban érzékeltet, mint önmagam és jobban, mint a lényeg – ő a vers. A vers megemel – valahová, a sebezhető végtelenbe. A vers elejteni a vadat, a nagyvadat, az egyszarvút, hogy vére folyik, noha nincs is vére. A vers – égi akupunktúra, mely minden ponton érint. Csak minket szúrnak és nem mi szúrunk. A vers – szent Sebestyénnek lenni, combszúrva, mellszúrva, nyakszúrva – égi fénnyel szemünkben. A vers – én vagyok, meg egy kicsit már nem is én. Átlényegülés, amilyen lehet Krisztussá lenni kenyérből és borból. Vagy fordítva? Testből és vérből eledellé lenni. A vers könnyű szél simítása homlokunkon – mintha egy álombéli kéz illetné verejtékcseppjeinket. A vers egy kézfejre támasztott, tenyérbe ejtett homlok, és oldalt nézés, mert nem bírunk szemből annyi fényt. Mégis azon tűnődünk – milyen lehet a fény? A vers – véraláfutás a… felhőkön, és felhőjáték a… vérünkben. Vértükör, melyben tótágast állnak a fák, a Loire-menti nyárfák, a Balaton-parti fűzfák, a Tisza-menti nyírfák, miközben mi egy hajó után integetünk, amin utazunk s ami régen eltűnt a kanyarban.