En attendant l’ami

Szék

Egy széket tartok a sarokban,

hogy leülhessen, ha betoppan

valaki – és lássam, ott van.

Akárki jön, csak mindig lássam

abban a szoba-beugrásban,

Isten betonos árnyékában.

Még senki sem jött. Fülelek csak,

hogy a lépcsőkön csak fölcaplat,

dörömböl, ordít, mint a hadnagy.

Ujjongna, sírna őkegyelme,

leülhetne és ott lehetne,

míg élek. Aztán elmehetne.

Ajándék

Csütörtök volna, drága reggel

és drága alkony, drága perc,

mert annyit ér mindegyik ember,

amennyit néki adni mersz.

Nem az a fontos, amit adhatsz

valakinek, hanem amit

egy olyan szívvel elfogadhatsz,

amit a szenvedés hasít.

A táruló a tárulónak

így lesz apja és gyermeke,

ha majd halált hoznak a holdak,

az ember megbékél vele.

Moszkva felé

fekete föld,

nyírfa, nyírfa, táj,

őr, híd, nyírfa, messze,

erdő, állva őr, alva ember,

rét, nyírfa, nyírfa, zöld,

fű, messze ég, távol ég,

fekete föld, rét, messze város,

távol ég, nyírfa, nyírfa,

zöld, réten asszony, házban őr,

fenn ég, áll az ég,

nyírfa, nyírfa, tea, rét,

hosszú erdő, messze város,

távol ég, rét, rét, platina fog,

platina város, platina ég,

messze út, ház a házon,

hagyma, hagyma csúcsa ég, alva asszony,

halva férfi, platina város, pénze réz,

egy kopejka, két kopejka

vodka, vodka, nyírfa, hagyma,

fönn a házon hagyma ég,

arany hagyma, platina hagyma,

cár, a cár, muzsik, cseléd,

alva asszony, halva férfi,

gyermek fekszik, liba lép,

platina város, nyírfa, nyírfa,

szőkeség, keserűség,

doboz-arca, szép az arca,

nyírfa, nyírfa, platina ég,

platina fog, platina haj,

tea-barna, hosszú tél,

sár, rét, fekete föld,

mély az út, öreg kerék,

cár, a cár, a cárevics,

szakonyi, gyurkovics,

ház a házon, mennyi ablak,

nyírfa, nyírfa, áll az ég,

platina fog, platina város,

nyírfa, nyírfa, őr, híd, híd-őr,

szőkeség, az arca barna,

kis szobor, nagy szobor, pléh

szobor és arany szobor,

ég, távol ég, messze, messze,

két kerék,

fekete föld, a síkja barna,

szőkeség,

platina város,

nyírfa, nyírfa,

cár, a cár, a

száll az ég

Mindennap

Mindennap ugyanazt megtenni menedék,

körénk rakódnak a mozdulatok, szokások,

ahogy az ember a tér kockájára lép,

vagy bőrét fölveszi, a súlyos nagykabátot.

Sajátmagának így épül örökre gólem,

amit a nap hevít, félelmetes golyó,

nem marad vele már egy barát, egy rokon sem,

nem marad, ami rossz, nem marad, ami jó,

nem marad a szivén esztendő és harag se,

járkál a tereken csak, mint mogorva gép,

a fény küllői közt, lefekszik, ha a nap le,

és fölkel, ha a nap az ég szélére lép,

amely beégeti hevét a vérbe, csontba,

hogy sajdul az izom és száraz lesz az ing,

bemegy az ember a sugárzó csarnokokba

a kék lapok közé, aztán kijön megint.

Az álom

Az álom amire épül

soha el nem törik

úgy kell majd megszakadni

holnap reggelig

soha el nem hagy minket

az a leány

akire vágyunk

holnap holnapután

az álom örökké épül

Balaton-kék egekig

úgy kell majd megszakadni

holnap reggelig

elkezdünk újra szállni

fényes felhők fölé

hogy fönn a zuhatagban

övé legyünk övé:

övé ki soha nincsen

és nem is lehetett

ki soha meg se látott

és nem is szeretett

ki föld alá legúnyolt

lenézett mint a port

ki félrehaladtában

az úton letiport

ki azt se tudta hogy ki

vagyok vagy lehetek

ki elröpült mellettem

ki sose szeretett

övé ki azt se tudta

hogy egy házban lakunk

és akármennyire élünk

maholnap meghalunk

övé akinek annyi

se volt a szép nevem

hogy fölismerjenek ha

gyilkosként végezem…

Az álom amire épül

a csókja az íze

fölfoghatatlansága

a blúza pertlije

miközben lehanyatlik

fejünk fölül a nap

az álom amire épül

az álom megmarad.

Fajankó Villon balladája

Minden órában vágj pofát

csúfolj ki álszent szenteket

a kerékbe tört ifjuság

legyen vigyorgó rendjeled

a szétszakított szalmazsák

fölött virítson fekhelyed

és káromkodva mondj imát

a prostituáltak helyett

Tartsd vissza lélegzetedet

hogy pattanó tüdődön át

a robbanás kapjon helyet

hogy szakadjon szét a világ

ha lélegzetet veszel egy

vergődő kurva-nagyra tárt

mindenségből elpergetett

emberi oxigénen át

Járd ki végig az iskolát

a hülye-egyetemeket

hol szar a kréta brosurák

alól kimásznak egerek

hol a tanár zokogva rág

többévtizedes perecet

amíg áldását adja rád

törvényerejű rendelet

Fajankó végül vágd a fát

ácsold magad keresztedet

amit már ki se bír a hát

– de ne hidd amit nem lehet!

Hajók

Megjönnek lassan a hajók

az óriási vizeken,

gerendát hoznak, homokot, sót,

fényesen és egykedvűen,

elöl csak állnak a fiúk,

fogják a korlátaikat,

csíkos trikójuk nedves és a víz

egész a homlokukba csap,

fiúk, fiúk, csak jöjjetek,

ahogy a hajó partra fut,

a kikötőben keressetek

meg valakit, fiúk, fiúk!

A nap a betonon hever,

agyonkalapált rézdarab,

a hajón állnak a fiúk,

fogják a korlátaikat.

Csak az érkezik meg, akit várnak,

szállítson bármit a hajón,

van, aki maradhat magának,

aranykorlátot fogva állhat

kiszolgáltatva szabadon.

Fénymásolat

Pilinszky sír ezen a képen,

Pilinszky nevet.

És befelé hullatja mosolyogva

a könnyeket.

Ó, mennyit sírt Pilinszky,

mindig vörös volt a szemealja,

s most a fényképen, mely reánk maradt,

szemét a balkezével eltakarja.

Mintha Istennel érintkezne,

mintha Istentől elszakadna.

Haja simán fejére gördül,

füle jóformán áll alatt,

élő, ahogy egy holt lehet,

s halott, aki örökre megmarad.

Ugyanolyan, mint ötvenhétben,

nevetne, sírna – valami

titkot súg Isten a fülébe,

s azt nem lehet kimondani…

Olyan szégyenletes, s olyan

borzalmas és vigasztaló,

olyan háborgó, mint a tenger,

olyan nyugalmas, mint a tó.

Félszemű szent volt. Mosolyába

kapaszkodom éveken át,

idehallatszik a sírása,

látszik szvettere hurkolása –

könyörgök – soha ne feledjem,

ahogy ő se a franciát.

A vers

A vers valami éteri magány, amit mégis meg lehet osztani.

Egyetlen pont, melyben benne csillog a világegyetem, mint pupillán a könny.

Minden egyes vers az élet értelméről szól, még akkor is, ha csak egy játékos húrpendülés.

Benne van a versben a költő, mint virágban az illat, tört fűben a kasza egyetlen gyomban a saját életére tört keserűség.

A versben minden megvalósul – még Isten is. A „fiat!” gesztusa van benne, a „legyen!”

Ó, ó, verset írni a legszebb, legboldogabb állapot, az ember maga is verssé válik és elfoszlik az égbe.

A vers – ima, melyben megismerjük legrejtettebb vágyainkat, legöntudatlanabb bolondságainkat is.

A vers – levél, melynek címzettje a halhatatlan szerető.

Talán olyan a vers, mint a kesztyű, melyet lehúzunk és kifordítva látjuk: saját bőrünk az.

A vers a szeretet nyelve. Egyetlen verset sem írtam gyűlöletből vagy közönyből.

A vers – a gyermeki kegyelem. „Kegyelem, kegyelem! Ne öljetek meg!”

A vers, hogy „látva… se… lássanak”. „Színről-színre,” mégis „tükör által, homályosan.” Mindig marad egy fátyol köztem és a lényeg között.

Ez a fátyol a vers. Mégis jobban érzékeltet, mint önmagam és jobban, mint a lényeg – ő a vers.

A vers megemel – valahová, a sebezhető végtelenbe.

A vers elejteni a vadat, a nagyvadat, az egyszarvút, hogy vére folyik, noha nincs is vére.

A vers – égi akupunktúra, mely minden ponton érint. Csak minket szúrnak és nem mi szúrunk.

A vers – szent Sebestyénnek lenni, combszúrva, mellszúrva, nyakszúrva – égi fénnyel szemünkben.

A vers – én vagyok, meg egy kicsit már nem is én. Átlényegülés, amilyen lehet Krisztussá lenni kenyérből és borból. Vagy fordítva? Testből és vérből eledellé lenni.

A vers könnyű szél simítása homlokunkon – mintha egy álombéli kéz illetné verejtékcseppjeinket.

A vers egy kézfejre támasztott, tenyérbe ejtett homlok, és oldalt nézés, mert nem bírunk szemből annyi fényt. Mégis azon tűnődünk – milyen lehet a fény?

A vers – véraláfutás a… felhőkön, és felhőjáték a… vérünkben. Vértükör, melyben tótágast állnak a fák, a Loire-menti nyárfák, a Balaton-parti fűzfák, a Tisza-menti nyírfák, miközben mi egy hajó után integetünk, amin utazunk s ami régen eltűnt a kanyarban.

Hosszú út zsoltára

Uram, köszönöm neked a hosszú utat,

a rövid utat nem irígylem,

tudom, szerencse ha kísért, mire véljem, s nem jó

húst kapni ingyen.

Apró falatok a számban tanítottak éhezni,

tüske taníttatta vélem a takarót,

s el tudom választani a gonoszt

és a jóakarót.

Hadd el, Uram, ne törődj ezzel,

hogy kíméljen az eső meg a fagy,

az úton félrelökdösnek a rajkók, lábam között elgurítják

a követ, szabad,

mindent szabad. Valami alak

állított be hozzám tegnap,

befogta a szememet és kilopta a számból a szavakat.

Felkap

a szél, olyan könnyű és sovány vagyok, Uram,

kóc az ingem, de megvagyok így,

mert csontjaimat melengetik kíméletes kezek

s az éjszaka beborít.

Igen, igen, én tudom, hogy ez a te választásod jele,

a nyelvem alatt tartom igéidet,

kezem összeszorul már, mint az állatok karma,

szívem jéghideg,

de nézd, neked tartogatom hosszú ereimet

melyek, mint a kötél, nyakamban lógnak,

Uram, fogadd el függelékeim,

s adj erőt a messze haladónak.