Bosch

Az angyal Együtt élek Hieronymus Bosch-sal, rám mosolyognak őrült arcai. Ő maga az. Szarvasfejet mutat most, egy tálcán hozza valaki. Előbbre hattyú ül a tálon. Ádám röhög azon, hogy meg kell halnia, és ártatlan zsoldosok közepében Jézus olyan, mint egy haramia. Az asztalon vékony kés, tört kenyérke. Nem az Úr teste. Hátul fekete stólával ül egy pap s a jobbsarokban lóg a falon a gazda szőnyege, csupa aranyból, összevissza rajzzal, amelyből végül kitűnik a rend, a baloldalon áll egy kicsi angyal és ujjal mutatja a végtelent.   A kert Aztán hajóra száll a szerzetes, és oda lép ki, hova nem szabad, hol billen a hab, mert víztükörben múlatják maguk a híres halak. Nevetni kell az édenkerti bálon, csigában lakik két nő s a madár szemérmetlen csőréivel csípi egyre mellbimbójukat. Ilyen ez a nyár. Vörös sátorban hosszukás madonna hevül. Egy macskán három asszony ül hátrahajolva, a púpostevén meg bakfis utazik mezítelenül. Különben itt mindenki meztelen, mezítelenek még a lovak is, a növények, a kagylók, a királyok, és mezítelenül folyik a víz a halhatatlan, túlvilági tájra, ahol egy halban kisgyerek lakik, és meztelen nők kézenállva várnak az út szélére valakit. Egyetlenegy fekete nő, fejével egyensúlyoz egy paradicsomot. Fekete férfi is csak egy van. Úgy szeretik egymást s mégse boldogok.   A szent De a vízben, palástban és bokáig előbbre gázol Kristóf, lábai megtámaszkodnak egy-egy ingoványon, nem akar túl fontosnak látszani, nagyobb, mint a folyó. Mert ember és szent. Messze a part, de azért átviszi a gyereket. Egy hal lóg botja mellett. És mellette a táj is oly kicsi. A rotterdami múzeumban ők már betöltötték az égboltozatot. Az ágon egy kancsó van, amivel majd vizet merítenek a vándorok.