Csontváry

Újabban mindíg megszűnök és nem vagyok és nem vagyok, a házakon merednek a vakablakok, vakablakok. Patikám, házam nincs nekem, gondolkodásom nincs nekem, nem megyek át a tereken, mert nincs terem, mert nincs helyem. A szemem lát, akaszkodik, de hűtelen, de hűtelen, egészen elszegényedem, se tűzhelyem, se fűszerem. Viharba nem kapaszkodom, mert elszalad, mert elszalad és itt maradok egyedül az ég alatt, a nap alatt. Szívembe képet nem teszek, mert eltörik, mert eltörik, nem értem a törvényeket, aligha számolok ötig. Hiába nyúlok kéz után, hogy fogni kell, hogy fogni kell, nem találkozhatom sehol se senkivel, se senkivel, nem száll a szél, nem gyors az út, a fű se zöld, a fű se zöld, menekülök én szüntelen a belülrő1 való elől: sehogy se szabadulhatok: köröskörül, köröskörül a sok sugár, élő szalag kék múmiává tömörül. Vele fekszem az éjbe le, vele kelek, vele kelek és hallgató arcával is feleselek, feleselek, vele közös a börtönöm. Kiáltani, kiáltani kell, de körülkerítenek a fények szörnyű rácsai!