En attendant l’idole

Csontváry

Újabban mindíg megszűnök és nem vagyok és nem vagyok,

a házakon merednek a vakablakok, vakablakok.

Patikám, házam nincs nekem, gondolkodásom nincs nekem,

nem megyek át a tereken, mert nincs terem, mert nincs helyem.

A szemem lát, akaszkodik, de hűtelen, de hűtelen,

egészen elszegényedem, se tűzhelyem, se fűszerem.

Viharba nem kapaszkodom, mert elszalad, mert elszalad

és itt maradok egyedül az ég alatt, a nap alatt.

Szívembe képet nem teszek, mert eltörik, mert eltörik,

nem értem a törvényeket, aligha számolok ötig.

Hiába nyúlok kéz után, hogy fogni kell, hogy fogni kell,

nem találkozhatom sehol se senkivel, se senkivel,

nem száll a szél, nem gyors az út, a fű se zöld, a fű se zöld,

menekülök én szüntelen a belülrő1 való elől:

sehogy se szabadulhatok: köröskörül, köröskörül

a sok sugár, élő szalag kék múmiává tömörül.

Vele fekszem az éjbe le, vele kelek, vele kelek

és hallgató arcával is feleselek, feleselek,

vele közös a börtönöm. Kiáltani, kiáltani

kell, de körülkerítenek a fények szörnyű rácsai!

Caravaggio

Emmausi vacsora

Jézus olyan, mint egy nő. Magyaráz,

de valójában hallgatnia kéne,

mondom, hajával olyan, mint a néne,

puffadt arcával kit nem tűrt a ház.

Panaszkodik. És zsémbes. Hogy nem értik,

pedig mennyit dolgozott értük a

mezőn-tetőn, még április hava

előtt, ijedten nézik csak a férfik.

Lókupecek, ügyetlen baltojások,

az öregember a karját kitárja,

mutatja, Jézus hogy szállt föl a fára,

az meg legyint, hagyjuk a marhaságot.

Bekötött fejjel ingatja fejét

a legmokányabb, nemrég volt vasárnap,

túl közel van – kapkodnak, hadonásznak,

árnyékuk a sötétkék falra lép.

Ülnek, és esznek, csirke, alma, nyúl

hever a tálon, egyik hinne is,

előrehajol fekete, hamis

szakállával már-már gyanútlanul.

Michelangelo

Sixtusi kápolna

Emberfeletti nők és igricek

boltív közé szorítva függnek,

mozdulataik széttörik

a történettel egybekapcsolt ívet,

nem ábrázolnak semmit, csak erőt,

övék a lábszár végső ragyogása,

ahogy elrúgja magát az örök

és ennél sokkal biztosabb világba.

A próféták az égbe visszatérnek

és visszatörnek minden burkon át,

a szibillák meg az emberiségnek

ajánlják föl nagy testük bánatát.

Isten kinyúlik, mint egy óriás,

ujjhegyei az ujjhegyeit érik

Ádámnak s megteremtik

a nála nem is sokkal kisebb férfit,

ki visszafordul még fájdalmasan

az űrbe, a felhőmögötti habba,

az égbe, hol az Atya keze van,

mielőtt végképp elszakadna.

Bosch

Az angyal

Együtt élek Hieronymus Bosch-sal,

rám mosolyognak őrült arcai.

Ő maga az. Szarvasfejet mutat most,

egy tálcán hozza valaki.

Előbbre hattyú ül a tálon. Ádám

röhög azon, hogy meg kell halnia,

és ártatlan zsoldosok közepében

Jézus olyan, mint egy haramia.

Az asztalon vékony kés, tört kenyérke.

Nem az Úr teste. Hátul fekete

stólával ül egy pap s a jobbsarokban

lóg a falon a gazda szőnyege,

csupa aranyból, összevissza rajzzal,

amelyből végül kitűnik a rend,

a baloldalon áll egy kicsi angyal

és ujjal mutatja a végtelent.

A kert

Aztán hajóra száll a szerzetes,

és oda lép ki, hova nem szabad,

hol billen a hab, mert víztükörben

múlatják maguk a híres halak.

Nevetni kell az édenkerti bálon,

csigában lakik két nő s a madár

szemérmetlen csőréivel csípi egyre

mellbimbójukat. Ilyen ez a nyár.

Vörös sátorban hosszukás madonna

hevül. Egy macskán három asszony ül

hátrahajolva, a púpostevén meg

bakfis utazik mezítelenül.

Különben itt mindenki meztelen,

mezítelenek még a lovak is,

a növények, a kagylók, a királyok,

és mezítelenül folyik a víz

a halhatatlan, túlvilági tájra,

ahol egy halban kisgyerek lakik,

és meztelen nők kézenállva várnak

az út szélére valakit.

Egyetlenegy fekete nő, fejével

egyensúlyoz egy paradicsomot.

Fekete férfi is csak egy van. Úgy

szeretik egymást s mégse boldogok.

A szent

De a vízben, palástban és bokáig

előbbre gázol Kristóf, lábai

megtámaszkodnak egy-egy ingoványon,

nem akar túl fontosnak látszani,

nagyobb, mint a folyó. Mert ember és szent.

Messze a part, de azért átviszi

a gyereket. Egy hal lóg botja mellett.

És mellette a táj is oly kicsi.

A rotterdami múzeumban ők már

betöltötték az égboltozatot.

Az ágon egy kancsó van, amivel majd

vizet merítenek a vándorok.

Velázquez

Szent János Patmos szigetén

„Ez a János a Patmos szigetén

nagyon reális. Buta feje van,

együgyűen néz egy határtalan

kis jelenésre, lábán nagy az ér.

Spanyol feje inkább viadalokra,

vagy óriási mellekre gondolna,

kis bajsza van, az arccsontja kiáll.

Sörte hajjal benőtt a homloka

s nyitott szájjal hajol oda

hol fény lebeg… Hülyébb, mint egy király”

Nagy hálóingbe burkolózva ül,

ferdén teszi térdére a papírt.

Egy tollat fog irtózva a kezében,

és úgy tartja, mint aki sose írt.

Klee

Piros ballon

Ó, luftballon, a luftballon

csak szálljon az utcák fölött,

ahol mértani alapon

a város lakossága nyög.

Olyan akár a nap, a szép

utcák fölött a fénybe száll,

ahol üres egekben ül

a fénylő, meztelen király.

Ez a város már csupa tér

és egyúttal a tér hiánya,

a házsor a végére ér,

ahogy gyerek száján a skála.

Ez a város már csupa rend

s a kristály összevisszasága,

melyben a karcsú végtelent,

mint egy hajtűt, mindenki látja.

Ó, ez a város nincs sehol,

nincs tere, nincsen lakossága,

de sorsáról gondoskodik

az egek légüres királya.

Kandinszkij

Kezdetben

Nem volt világ s te láttad vázait,

az állatoknak nem volt még fülük,

a virágoknak zöldje, csak fehér

üvegcsöveknek látszottak, a törzs

magában zihált, mint egy fujtató,

üres tüdők, melyekben zöld víz állt,

összecsuklottak, mint harmonikák,

szervek épültek be az állatokba,

és meghajló térd – leendő világ.

Az emberiség lánca, őstelep,

amit nem ér el az emlékezet,

csak dobhártya mögé zárt virág,

agyat benövő csend, kálváriák

a lélek hegyén, az agykoponyák

hegyén, amit fogaskerék-csipkéjű csont

illeszkedése végül egybevont.

Agy és virág, ősformák fekhelye,

a vonalak lengése fekete,

piros mütyürkék, kezdetlen kezek,

háttér az ég – és mindíg fekete.

Nincs kocka se, se kör, csak majdnem kocka, még

nincs kész a kéz – de nézhető s lehet,

lehet még kéz s még több is – gyík, madár,

minden lehet, átbillenő helye

ez a világnak – megteremthető,

nyalábolható, rendszerezhető,

ha hozzáér a meztelen Ige.

Egry József

Képek

Nem bírja a tér a világot,

kitérne kitörne belőle,

a lányok s a ferde halászok

elszállnak a híg levegőbe,

oly friss ez a reggeli pára,

keveregnek és kavarognak

a színek a tomaji tájba

s nagy képei a Balatonnak.

Úgy ég a vidék vörös üstben

s a víz is lángol alatta,

az asztag is ég keserűen,

az ég ég s ég a veranda,

lebegve lobognak a székek,

a házak, a fák, a vitorla

s elönti a mértani képet

kibugyogva a nap teli torka,

ropogva törik meg a nádszál,

úgy égeti őket a festő,

égő madarak raja száll, száll

s zuhog le a kékszínű eső…

Egyenes tehenek menetelnek

pirosló körvonalakban

s tetején a sárga vizeknek

puha színek mennyköve csattan,

fölolvad a gyertya a tóban,

ahogy viaszát belemártja

a vízbe s az égre kilobban

a bősz alakok lobogása.

A két kamasz Betlehemére

is zúdul az ibolya áram,

a nők is eltűnnek elégve

s végül csak a táj, csak a táj van!

S a tóban a görbe, magányos

halász, aki küzd a keszeggel

s a tihanyi halszagú János

Jézust gyötrődve keresztel.

Húzódik a ránc meg az árok

a bánatos grimaszú arcra:

a mester oly szépeket lát, hogy

vergődik, irtózik az arca,

mert tudván tudja a tájat,

ahol nyugovása sosem lesz,

szemében eltörnek az ágak

s kialszik arcában a reflex.