Keresztúton

Én vagyok a logikus, a logikus, az ember, viselem az ütéseket kellő türelemmel, virágomat szétdobom és szemétdombra állok, mint a hetyketollú kakas s onnan kiabálok. Csinálom a fintorokat s állok szörnyű rajthoz, de a verseny a fejemre mindenféle bajt hoz, ők már régen elindultak, engem hátrahagytak, köszönök az utcán én már bármilyen alaknak. Megütöttek, mint a villám üti meg a nagy fát, s mint a guta az öreget, alig hall, alig lát, én meg egyre hajladozom, tessék urak, tessék, és mint Simon, nem éppen Megváltóknak keresztjét cipelem, s ha Veronika látna most az úton, nem tudom, miféle mesét kellene hazudnom, mert ő nem adná oda a kendőjét, majd marha lesz rápocsékolni azt a selymet ilyen arcra!