Temetési zsoltár

Majd jönnek értem asszonyok s a karjaikba vesznek, mint messzerejtett tetemet az úton úgy cipelnek, mert súlyos vagyok, mint a föld és mint a nagy halott, ki erdőt, táblát, éleket maga mögött hagyott. Nem bírnak el az asszonyok és az útfélre tesznek, fehér fából ácsolnak majd koporsót és a terhet, mely lenyűgözte karjukat, a fa közé teszik és mindenféle hullafőnek elkeresztelik. Emelnék föl a fejemet, de földre rántja őket, simogatnák a hajamat, de mind megperzselődnek, és gyertyát tesznek két kezembe, ámde félredobtam, és úgy szorítom testüket, hogy bordájuk beroppan: Kapaszkodom mellükbe és ragaszkodom galádul az életemhez, amely így bezárul és elárul, és etetem az izmaimmal a láz görcseit – s ha nem férek a koporsóba, összetördelik a csontjaim, mint a vadász erdőszélén a gallyat, hadd múljon el a földi láz, hatalmas tüzet raknak a nagy fekete emberek, és félrelökdösik az asszonyokat s hitvesem vad gyászba öltözik.