Négy évszak
Valakitől én azt tanultam, |
a szeretetnek nincs határa, |
nagy kék kabátban volt, hajára |
hó hullt a sál mellett csokorban |
s kiment a ház nagy udvarába. |
|
mint aki tudja, sose ér el |
a tájba csúszó feledésbe, |
de az ablakba mégse néz fel. |
|
A sárgakockás sál világít |
a szürkületben, mint lámpa, |
lebeg a szélbe kék kabátja |
s úgy halad tovább fától-fáig, |
amíg a szem még visszarántja. |
|
|
Tavasszal aztán mit sem értve |
figyeltem a virágokat kint, |
hogy nyílnak-e olyan nagyot, mint |
ki vállalta a legnagyobb kínt. |
|
Azt mondta, hogy a szeretetnek |
szabálya nincs, de mint a rózsa |
kinyílik egyszer s elborítja |
az utakat, a fát, a kertet |
s levelét az ajtóba dobja. |
|
Még óvni sem lehet a kíntól, |
tövisek közt fog vágyakozni, |
a földben nyugszik, százezernyi |
kapától, daltól meg nem indul, |
– egyszerűen fog fölfakadni. |
|
|
A nyár úgy fekszik, mint a róka |
a kert végében összegyűrve, |
prémmé és szőrré kunkorodva, |
a kertbe feküdt, mint egy ölbe. |
|
A méz pedig öblös pohárban |
áll a verandán tétovázva, |
szilárdan s könnyen, mint egy ábra, |
melyben jövő és elmúlás van |
ikrás anyaggá összezárva. |
|
Ki jöhet itt? Ki érti ezt meg? |
A teljesült virág sem édes? |
Az ember hitvány életéhez |
kapott kölcsönbe kis szerelmet, |
|
|
Ne mondd, ne mondd! Az ősz kitárva |
a szeretetnek nincs határa, |
ezt mondta egyszer valaki. |
|
Virágok borítják a kertet |
ott megy valaki. Lépked és |
nagy ára van a szeretetnek, |
nemcsak könny, nemcsak szenvedés. |
|
Az udvarból az útra érünk, |
mit meg kell tennünk, bárhogyan, |
míg arra az ösvényre lépünk, |
|
|
|
|