Hajnal

Lobognak a fák a szelekben, a réteken át idejön, két nagy szeme ég, haja lebben, az én szeretőm, szeretőm. A nap aranyos karikája sugaraz rá nagy sisakot, karját kinyújtva a tájba, mint hajnali fáklya, lobog. Lesem, idejössz, ideérsz-e, a fák közt, rajz a vizen cikázik az árnya, a lépte, hogy sajdul és fáj a szivem! Ne siess, ne siess, de szeretlek! tudod-e, hova érsz, te leány? itt zúgnak estente a vermek, itt hullik a fűzfa reám. A sípjaim is szomorúak, az ünneplőm fekete, ősszel madarak raja krúgat és csontos a férfi keze. Csak a fejsze villog a vállon, a melledet hó födi el és nappal oly nagy a magányom, hogy estére nem bírom el: gyere már, gyere már, ideérsz-e? sugaras kicsi énekesem, kapaszkodj nyírfa-levélbe, azon érsz ide szélsebesen! Szeretlek. Gyöngyöm a gyöngyöd, tiéd a sóm, kanalam, mezítelen kell idejönnöd, hogy rádadjam, ami van. Rádadjam ruhául a tájat, s a bíbor nagy hegyeket el kell, hogy bírja a vállad – mindent, amit szeretek: örökké hordjad a házam, csiga fel, csiga le, ez az út, és én adok néked majd három szívet, falevél-alakút! Szeretlek, jobban a szélnél, mi öleli hosszan a fát, szeretlek, mintha te élnél helyettem egy életen át.