Hajnal
| Lobognak a fák a szelekben, |
| két nagy szeme ég, haja lebben, |
| az én szeretőm, szeretőm. |
|
| karját kinyújtva a tájba, |
| mint hajnali fáklya, lobog. |
|
| Lesem, idejössz, ideérsz-e, |
| cikázik az árnya, a lépte, |
| hogy sajdul és fáj a szivem! |
|
| Ne siess, ne siess, de szeretlek! |
| tudod-e, hova érsz, te leány? |
| itt zúgnak estente a vermek, |
|
| ősszel madarak raja krúgat |
|
| Csak a fejsze villog a vállon, |
| és nappal oly nagy a magányom, |
| hogy estére nem bírom el: |
|
| gyere már, gyere már, ideérsz-e? |
| kapaszkodj nyírfa-levélbe, |
| azon érsz ide szélsebesen! |
|
| Szeretlek. Gyöngyöm a gyöngyöd, |
| mezítelen kell idejönnöd, |
|
| el kell, hogy bírja a vállad – |
|
| csiga fel, csiga le, ez az út, |
| és én adok néked majd három |
|
| Szeretlek, jobban a szélnél, |
| szeretlek, mintha te élnél |
|
|
Arc
| Bejön egy arc és nem megy többet el. |
| Tapogatozó ujjunk alatt ver |
|
| Nem gondoltuk, hogy ez lesz az az arc. |
| Nem néztük jól meg az ablakkeretben. |
| és értjük őt már egyre fényesebben. |
|
| Nem gondoltuk, hogy ez lesz az az arc. |
| Szabálytalan az orra, szája, |
| de közelebb jön s pontosan |
| kirajzolódik mindegyik vonása. |
|
| Mert hátulról kap megvilágítást, |
| hogy fölragyognak könnyű ujjai. |
| És nem tudjuk már elbocsátani. |
|
|
Négy évszak
| Valakitől én azt tanultam, |
| a szeretetnek nincs határa, |
| nagy kék kabátban volt, hajára |
| hó hullt a sál mellett csokorban |
| s kiment a ház nagy udvarába. |
|
| mint aki tudja, sose ér el |
| a tájba csúszó feledésbe, |
| de az ablakba mégse néz fel. |
|
| A sárgakockás sál világít |
| a szürkületben, mint lámpa, |
| lebeg a szélbe kék kabátja |
| s úgy halad tovább fától-fáig, |
| amíg a szem még visszarántja. |
|
|
| Tavasszal aztán mit sem értve |
| figyeltem a virágokat kint, |
| hogy nyílnak-e olyan nagyot, mint |
| ki vállalta a legnagyobb kínt. |
|
| Azt mondta, hogy a szeretetnek |
| szabálya nincs, de mint a rózsa |
| kinyílik egyszer s elborítja |
| az utakat, a fát, a kertet |
| s levelét az ajtóba dobja. |
|
| Még óvni sem lehet a kíntól, |
| tövisek közt fog vágyakozni, |
| a földben nyugszik, százezernyi |
| kapától, daltól meg nem indul, |
| – egyszerűen fog fölfakadni. |
|
|
| A nyár úgy fekszik, mint a róka |
| a kert végében összegyűrve, |
| prémmé és szőrré kunkorodva, |
| a kertbe feküdt, mint egy ölbe. |
|
| A méz pedig öblös pohárban |
| áll a verandán tétovázva, |
| szilárdan s könnyen, mint egy ábra, |
| melyben jövő és elmúlás van |
| ikrás anyaggá összezárva. |
|
| Ki jöhet itt? Ki érti ezt meg? |
| A teljesült virág sem édes? |
| Az ember hitvány életéhez |
| kapott kölcsönbe kis szerelmet, |
|
|
| Ne mondd, ne mondd! Az ősz kitárva |
| a szeretetnek nincs határa, |
| ezt mondta egyszer valaki. |
|
| Virágok borítják a kertet |
| ott megy valaki. Lépked és |
| nagy ára van a szeretetnek, |
| nemcsak könny, nemcsak szenvedés. |
|
| Az udvarból az útra érünk, |
| mit meg kell tennünk, bárhogyan, |
| míg arra az ösvényre lépünk, |
|
|
|
Szeretlek egy faluban
| egy asszony elmegy mellettem. |
|
| Egy asszony elhalad előttem, |
| a templomban mindenki tiszta, |
| öregemberek meg vannak mosva, |
| fiatal asszonyok meg vannak mosva, |
| a gyerekek aranyra sült bőre |
| ragyog a szem lámpája körül. |
|
| Szeretlek, kutyák fekszenek az udvarokon, |
| nem is tudom hol van ez a falu, |
| van valahol, Vas megyében, |
| vagy Szárszó ez, a halhatatlan Szárszó. |
|
| Szeretlek, megválthatatlanul. |
| Összeszalad egyetlen utcába a világ, |
| sorba állnak a fák, mert szeretlek, |
| ez a vallás, ez a vallásom, az Istenből valami. |
|
| Az órák elszaladnak karikalábukon |
| mint a keszthelyi diákok, |
| és itt marad az üres tér, tele hiánnyal, levegővel, |
| ahol kikerüli a fákat a szél. |
|
| Vonatra szállok. Holnap utánad megyek |
| és elmagyarázom, hogy nyitott kertben végződnek az udvarok, |
| ahol már kukorica van, zöld lobogóval, |
| a kerítésre oldalt köcsögök vannak tűzve, |
| szeretsz, ahogy akkor mondtad, |
| mikor a szavak öntudatlanok. |
|
| A kerítésen fehér futóka nyílik át kis szájával éhesen, |
| nem úgy, hogy megvársz ott az állomáson, |
| hanem a magány drótkötelein |
|
| Megy a kocsi, a szalma száll le róla, |
| meg vannak mosva az emberek, |
| valamikor azt gondoltam, ilyenkor vasárnap |
| mindennél nagyobb a szeretet. |
|
| végigmennek haláluk előtt a Főúton a templomhól jövet. |
|
| Olyan tiszta volt minden óra, |
| ahogy a kezed két lemezébe fogta |
|
| Bú, bá, viccelnék, napraforgót |
| forgatnék a kezem között, |
| hogy ne lásd a könnyemet, |
|
| Ugye szeretsz. A görögdinnyét |
| a műút mellett lehet venni. |
| Nem vagy sehol és nincs itt semmi. |
| Olyan szép itt, hogy el se hinnéd. |
|
| Valamikor arra gondoltam, |
|
| Valamikor még gyermek voltam, |
| meg voltak mosva az emberek, |
| az ötezerévesek, a meghajoltak, |
| napi húszórai munka után, |
| ugye szeretsz, szeretsz, szeretsz, |
|
| Sokáig tartott ez az óra. |
| Szeretni kell. Szeretni kell. |
| S az ember nem tehet róla. |
|
| Karácsonykor itt nem lesz semmi. |
| Nem lehet többé dinnyét venni, |
| ugye szeretsz, folyik a víz, |
| ugye szeretsz, jövőre nyár lesz, |
| ha meg kell halni, akkor is. |
|
|
Bizony
| Ezt a fokát a szerelemnek |
| már csak erővel szerezem meg |
| ez már magától nem adódik |
| hiányzik az erre való hit |
|
| Ez már csupa tűz csupa pernye |
| és visszahullik a kezemre |
| tagjaim fájnak feketednek |
| ezt már nem érti idegen meg |
|
| Ezt már nem kezdhetem előlről |
| ettől mindenki visszahőköl |
| ezt már csak kicsikarni tudnám |
|
|
Fényből-árnyékból
| Fényből árnyékból álló test vagy |
| indokolatlan benned ami ember |
| de a földön az agyonégett földön |
| röpülj vagy sírj a könnyeidnek |
| röpülj röpülj én tartalak |
| mint ha az isten tartana. |
|
Temetési zsoltár
| Majd jönnek értem asszonyok s a karjaikba vesznek, |
| mint messzerejtett tetemet az úton úgy cipelnek, |
| mert súlyos vagyok, mint a föld és mint a nagy halott, |
| ki erdőt, táblát, éleket maga mögött hagyott. |
|
| Nem bírnak el az asszonyok és az útfélre tesznek, |
| fehér fából ácsolnak majd koporsót és a terhet, |
| mely lenyűgözte karjukat, a fa közé teszik |
| és mindenféle hullafőnek elkeresztelik. |
|
| Emelnék föl a fejemet, de földre rántja őket, |
| simogatnák a hajamat, de mind megperzselődnek, |
| és gyertyát tesznek két kezembe, ámde félredobtam, |
| és úgy szorítom testüket, hogy bordájuk beroppan: |
|
| Kapaszkodom mellükbe és ragaszkodom galádul |
| az életemhez, amely így bezárul és elárul, |
| és etetem az izmaimmal a láz görcseit – |
| s ha nem férek a koporsóba, összetördelik |
|
| a csontjaim, mint a vadász erdőszélén a gallyat, |
| hadd múljon el a földi láz, hatalmas tüzet raknak |
| a nagy fekete emberek, és félrelökdösik |
| az asszonyokat s hitvesem vad gyászba öltözik. |
|
|
|