Kisded

Anyám egy kisded, látom én, arca elformátlanodott, hajkorona van a fején, nem tudja, mi a cél, az ok, és kicsi csont-maga köré nagy testet pumpáltak az évek, az áldozat nem az övé, maga a pusztaságba téved, Istent se látva, vastagon halad tarkóig ködben, előrenyújtott karral, oly keveset lát a körben. Ahogy szeret, ahogy kegyetlen ellenségeit csipkedi torzult arccal, tompa körömmel beléjük váj – oly kisdedi. Nincs senkije. Ötévesen verekszik hatvan éve, kaszabol körül tévesen, hogy önmagát elérje. Hol az anyám? Egy gyereket látok nyögni az ágyban, a bátyám ül a kerevet szélén. „Eltört lábam” – mondja anyám. „Az én kicsi lábam az úton eltört.” Fejét karjára fekteti. Látom a végtelen kört, amelyben táncolt és mosott értetlenül s gyötörten egy kis gyerek, néz és forog. És senki sincs a körben.