Anyám és mi

Anyánk kórházban van. Mi röhögünk, mit is tehetnénk. Harminckilenc ősön keresztül jön már ez a félelem a haláltól. S azóta jön-jön. Csak ne nagyon fájjon. Ezt mondja néha. Mi lesz velem? Ilyeneket. Mi hárman állunk. Elfogódva. Az ápolónő hozza a gyógyszereket. A fehér ágyon rendetlenül van a toll, a könyvek, a párna. Anyánk az ágyban fölhajol, hogy ezt a három embert lássa, az elhagyhatatlan alakokat, kiknek arca vonásait adta. Mi állunk. S nevetünk, mint a fénykép, egy pillanatra. Ide kap, oda kap, arca beesett, mint egy lapos kő. Fél, retteg. Megcsókolja a kezemet és bízik bennem, mint egy gyermek. Ugye nem hagysz el? Ezt kérdezi. Elvégre ez is egy mondat. Befektettük a kórházba, én szóltam a barátomnak. Régi, három férfi, mi nevetünk. Irtózatos a képünk. Itt van az egyetlen ember, akiért éltünk.