Anyám–apám szerelme
| Anyámnak szép írása volt, |
|
| Anyám azt mondta: nem jöhet, |
| Anyám azt írta: nem lehet, |
|
| Anyám mindíg ellenkezett, |
| Forogtak, lengtek a betűk, |
| és így lett egyre szabadabb |
|
|
Tenisz
| A teniszpálya piros salakon |
| fekszik valami pontos alapon |
| téglalapok központi négyzetek |
| képezik az egész területet |
|
| Gyerekkoromban itt ugráltak ők |
| fehér ruhában repeső szülők |
| egy kicsit komikusnak is találtam |
| mit ugrálnak a geometriában? |
|
| Pengett a húr a labda szíve szólt |
| apám ütött az anyám lehajolt |
| karok lendültek combok megfeszültek |
| a játékban titokban egyesültek |
|
| Rezgett a háló és zengett a tér |
| egy gyerek futott be valamiért |
| nyesett labdák és baromi ütések |
| szerették egymást? – Már sose tudom meg. |
|
|
Tó
| olyan, mint hogyha hó borítaná, |
| és nincsen kéz, mely fölhasítaná. |
|
| És olyan öreg vagyok, mint te, |
| a talpaidat érzem szinte, |
| ahogy léptél húsz év előtt. |
|
| Látod, fürdök én este-reggel, |
| hogy olyan legyek, amilyen |
| te voltál. Szemben a hegyekkel |
|
| olyan finomak, mint az ág, |
| és barbár szivem fölött hordom |
|
|
Rákosfalva
| Vasárnapok. Ha Rákosfalva |
|
| a széles út mellett kitárva |
| nagy akácfák ragyognak és |
| a paprikás udvarba lépsz, |
|
| úgy jössz meg, mint egy útonálló, |
| mert szebbek itt a dáliák, |
| a rozsdás rombuszokból álló |
| drót közt a szomszéd átkiált: |
|
| megjöttél. Jöhetsz. Erre-erre – |
| az ajtóban állsz, mint a medve, |
| ne haragudj meg semmiért, |
|
| ez a te országod. Garázsban |
| Nagy ordítások. Mindíg nyár van. |
|
| morognak, szidnak, hogy egyél, |
| és hátbalöknek, taszigálnak, |
| és meghalnak egy szavadért. |
|
|
Hétvége
| mint rosszul kötött sárkány, |
| az iskola előtt vársz rám? |
|
| Mama – az élet csupa kincs, |
| most meg a kapukulcs sincs meg! |
| Nem találom azt a kincset. |
|
| Már annyi van. Már annyi mam.
|
| Sietek tarját venni reggel, |
| meg káposztát, mig van. Mama. |
|
|
Apám halála
| Az eddig széthulló család |
| anyánk szőkén csavart haja |
| – a te Gizid az örökélő – |
| a főlehajtott Sandi bácsi |
| izzadt kezük a tenyeremben |
| mely nem jár és nem is jelez már |
| a kannákban a jéghideg tej |
| Falva lebontott pusztulása |
| szeretetlen gúnyos vitáink |
| megintcsak én sírok a térben |
| amíg te főfelvetve fekszel |
| az ezüstcifra koporsóban – |
|
| Riki téblábol az ágy mellett |
| könnyeit tenyérrel törölve |
| de még remélünk az orrodban |
| zöld műanyag-cső oxigénnek |
| öklendeztünk ahogy besárgult |
| szájjal kapkodsz a levegőért |
| a résre nyitott végtelenben |
| „Ki kell venni az üvegekből |
| az uborkát…” azt mondod végül |
| mindenki néz mint versenylóra |
| meddig szaladsz mindenki néz |
| liftesfiú a keszeg borbély |
| hogy mikor fogsz végleg összerogyni |
|
| Üvölt a sírás mi se könnyebb |
| hogy nevetni kell ennyi csuklás |
| rángatjuk anyánk fejkendőjét |
| csáléra áll mint egy bohócnak |
| s röhögve sírunk hogy itthagytál |
| bennünket Vili bácsi ballonban |
| mi félünk hogy majd leesel |
| röhögve sírok arcomon már |
|
| markolják félnek a halottól |
| ijedten néz Moni hogy hol vagy |
| semmit sem ért csak toporog |
| Trudi kőkék szemében újra |
| hová föltartott fejjel éles |
| állal merészen ellebegtél |
| a szeretők hátul szoronganak |
| és otthon sírnak egymaguk de |
| szétesve is még összefogtál |
| minket világnagy repüléssel |
| nem tudtuk kivenni szoruló |
| de te mégegyszer összefogtál |
| minket mint értelmét a világnak |
| hogy megértsük az érthetetlent |
|
|
Anyám és mi
| Anyánk kórházban van. Mi röhögünk, |
| mit is tehetnénk. Harminckilenc ősön |
| keresztül jön már ez a félelem |
| a haláltól. S azóta jön-jön. |
|
| Csak ne nagyon fájjon. Ezt mondja néha. |
| Mi lesz velem? Ilyeneket. |
| Mi hárman állunk. Elfogódva. |
| Az ápolónő hozza a gyógyszereket. |
|
| A fehér ágyon rendetlenül |
| van a toll, a könyvek, a párna. |
| Anyánk az ágyban fölhajol, |
| hogy ezt a három embert lássa, |
|
| az elhagyhatatlan alakokat, |
| kiknek arca vonásait adta. |
| Mi állunk. S nevetünk, mint a fénykép, |
|
| Ide kap, oda kap, arca beesett, |
| mint egy lapos kő. Fél, retteg. |
| bízik bennem, mint egy gyermek. |
|
| Ugye nem hagysz el? Ezt kérdezi. |
| Elvégre ez is egy mondat. |
|
| Régi, három férfi, mi nevetünk. |
| Itt van az egyetlen ember, |
|
|
Kisded
| Anyám egy kisded, látom én, |
| nem tudja, mi a cél, az ok, |
|
| nagy testet pumpáltak az évek, |
| maga a pusztaságba téved, |
|
| Istent se látva, vastagon |
| előrenyújtott karral, oly |
|
| Ahogy szeret, ahogy kegyetlen |
| torzult arccal, tompa körömmel |
| beléjük váj – oly kisdedi. |
|
| Hol az anyám? Egy gyereket |
|
| – mondja anyám. „Az én kicsi |
|
| amelyben táncolt és mosott |
| egy kis gyerek, néz és forog. |
|
|
|