A város pillanata
Fölszállanak a szívembe a színek |
ahogy Veszprém tetőit bámulom |
csontváry-kék egekre kifeszítve |
lebeg könnyedén a nehéz Bakony |
|
És percről percre változik a kép |
a kékvörös most ólilába vált át |
a kétméteres kis kőbalkonon |
ki-ki siratja önnön ifjuságát |
|
Egy lánnyal állok itt örömösen |
szeretem őt bár nem is ismerem |
ő azt siratja ami még lehet |
magam meg azt ami már elveszett |
|
Egymást siratjuk Egy madár huz át |
talán ez is maga az ifjuság |
a lány meg nézi a vörös eget |
ahogy föllángol – mivel este lett |
|
Aztán csak állunk mint a kőkirályok |
Fölöttünk István és Gizella hallgat |
siratjuk a leendő ifjuságot |
siratjuk az elveszett birodalmat. |
|
|
|