Kishúgomnak

Az emberekből dől a napsugár, csak egynéhányan vannak a sötétek, mint tyúkok lába, terpeszkedve áll bennük sárgán s meredeken a lélek. Ó, gyermek arca, melyre varju száll, mit is mondhatnék csöndesen tenéked? Hogy merre tart egy-egy sötét madár, s oly dolgokat, miket magam sem értek? Mit is beszélnék? Zeng és zúg a nyár, a nagy mezőkön örül, aki már a visszavonhatatlan útra lépett, én állok itt csak, tépve, pettyesen, mert földi dolgokra emlékezem, mik tőlem lettek s velem véget érnek.